Történetem... Aczél Györggyel, a Kádár-rendszer „kultúrpápájával” (1980)

 

1978 szeptemberében bejött a szobámba Dorogi Zsiga, a Magyar Rádió Irodalmi Osztályának vezetője. Elmondta, hogy új, kétórás irodalmi sorozatot indítanak, amely hetente lesz majd. Négy ember csinálná, s arra gondolt, hogy az egyik héten legyek én a műsorkészítő.
- De Zsiga, én nem értek az irodalomhoz – mondtam. Én dokumentumműsorokat készítek, engem az ember érdekel és távol áll tőlem a műelemzés, az akadémikus, fennkölt irodalmi beszélgetés.
- Nem baj – válaszolta. Ezeket a műsorokat majd megcsinálja Liptay Katalin, Kulcsár Katalin és Bába Iván. A te műsorodban majd azt az embert fogod bemutatni, aki ír, s aki különböző konfliktusba kerül magával és környezetével. De foglalkozhatsz az olvasókkal is.
- Hadd gondolkozzam ezen egy kicsit, adj nekem időt – mondtam.
- Rendben, de ne sokáig töprengj, mert indulni akarunk a sorozattal.
Végül is igent mondtam a felkérésre azzal a feltétellel, hogy szabad kezet kapok a műsorkészítésben. Akkor nem is gondoltam arra, hogy ebből mekkora botrányok lesznek.
Ebben az időben jól mentek dolgaim. A TV-ben havonta jelentkezett a Művészeti Magazin, amelyiknek én voltam a műsorvezető-riportere, a Thália Színházban elkezdtük próbálni Pesti történet című dokumentumdrámámat, a Rádióban dokumentumműsorokat csináltam és beindult a Társalgó is. Kiderült, hogy ez utóbbiban lesz egy szuperlektorom is, Major Anna. Vele nem volt különösebb bajom. Az adás előtt meghallgatta a műsort, de néhány kisebb megjegyzést leszámítva, nem volt különösebb kifogása.
A hallgatók és a kritikusok is jól fogadták összeállításaimat. Illusztrációként két vélemény:
„Az utóbbi hetekben meghallgattam az egymást váltó szerkesztők: Bába Iván, Borenich Péter, Kulcsár Katalin és Liptay Katalin egy-egy programját, hogy igyekezzem adásaikból a személyes jellegzetességekre következtetni. Csupán saját ízlésemre hagyatkozva: mindjük munkái közül Boreniché tetszett a legjobban. Egyszerűen azért, mert a legtöbbet mondónak éreztem. Programjának fő értéke a gondolkodtató érdekességek előtérbe helyezése.”
/Lukácsy András, Magyar Hírlap 1979. április 24.
/
Vagy:
Hozzám, nem tagadom, Borenich Péter rámenős, dinamikus, kemény kritikai koncepciója áll a legközelebb.”
/Hegedűs Tibor, Népszabadság, 1979. november 13./

Az első pofon akkor ért, amikor a Társalgóba riportot készítettem Váncsa Istvánnal, aki akkoriban hetenként vitriolos tv kritikákat írt az Élet és Irodalomba. Illetve éppen akkor döntött úgy, hogy abbahagyja ezt a tevékenységet. Kíváncsi voltam, hogy miért határozott így. Ezért behívtam a Társalgóba.
Most rövidítve idézem a leírt 15 perces riport azon részeit, ami miatt gond volt.

01_vancsa- Az utóbbi napokban gyakori beszédtéma volt ismerőseim körében, hogy vajon miért hagytad abba tv kritikusi tevékenységedet.

- Mert egy idő után rájöttem, hogy egészen más a televízió és egészen más a létező világ. De ez az egész szélesebben érinti a mi tájékoztatáspolitikánkat. Én ezt pusztán azért fejeztem be, mert úgy éreztem, hogy ebben az egészben telítve vagyok. Nem mondok nevet. Itt van X.Y., aki kritikusi pályafutásom alatt körülbelül tizenegy tv játékot rendezett. Nem tudok a tizenkettedikről valami újat írni. Arról is csak azt kell elmondanom, hogy a maga módján förtelmes.

- Talán az lesz a megoldás, ha ezek az emberek majd kiöregednek.
- Megvan az utánpótlás.
- Ugyanebből a garnitúrából?

- Igen.
- Mit szólnál ahhoz, hogyha megkeresnének a televíziótól, és azt mondanák, hogy gyere oda dolgozni? Kapsz műsort, megvalósíthatod az elképzelésedet.

- Soha nem vállalnám el.
- Miért?

- Azért, mert a jelenlegi televízióban, ebben a szervezeti felépítésben, ilyen anyagi és személyi feltételek mellett, az Úr Jézus Krisztus sem tudna csinálni semmit sem.

Hát ez vágta ki a biztosítékot a TV vezetésében. Pontosabban Szinetár Miklósban, aki akkor nemcsak tv játékokat rendezett rendszeresen, hanem ő volt a kulturális műsorokért felelős alelnök is. Biztosan találva érezte magát. Ugyanis azonnali hatállyal levettek a Művészeti Magazin műsorról. Állítólag azt mondta, hogy akinek a rádiós műsorában szidják a TV-t, az ne szerepeljen nálunk. De ez csak az első lépcső volt.

02_Aczel1Az Aczél Györggyel való találkozás fő oka az 1980. január 28-ai Társalgóm, amiben három olyan riport hangzott el, amit felróttak nekem.

Ezek a következő anyagok voltak:

Olvastam valahol egy nyilatkozatot, amiben Györe Imre - magát kommunistának nevező költő - azt mondta, hogy utál írni. Hát ez pont nekem való téma – gondoltam és behívtam a stúdióba. Nagyon „érdekes” riport kerekedett ki belőle. Nem én minősítettem, hanem a beszélgetés során derült ki róla, hogy milyen ember. Ha finoman fogalmazok, nem volt egy szimpatikus figura. Nem így lehet elképzelni egy valódi költőt.

Györe ImreŐ volt az első, aki feljelentett Aczél Györgynél, hogy én miket csináltam vele, kommunista költővel. Ugyanis fel volt terjesztve József Attila díjra – amit én nem tudtam – és attól tarthatott, hogy ez a riport árt neki. Ezért előre menekült. Egyébként abban az évben meg is kapta a díjat.

A második anyag, amit hibámul róttak fel, egy üldöztetéssel küszködő „költőnő”-vel készült riport volt, aki 57 éve írta verseit, de addig még egyetlen egy sem jelent meg. Pedig elvitte Pósa Lajoshoz, Móricz Zsigmondhoz, Veres Péterhez, Simon Istvánhoz, Váci Mihályhoz is. Egyébként volt 32 macskája is, akiknek rendszeresen szavalt. Állítólag Kosztolányi Dezső távoli rokona volt, amit én nem tudtam. Ezt is később a szememre hányták, hogy mit csináltam Kosztolányi rokonával.

Az 1980. január 28-i Társalgó harmadik anyaga ütötte ki végleg a biztosítékot. Az a riport, amit Utassy Józseffel készítettem. Azt hallottam ugyanis, hogy a József Attila díjas költő hadilábon áll nemcsak a világgal, hanem saját magával is. A közel 20 perces beszélgetésből a támadott részeket idézem.

 

- Amikor felhívtalak telefonon, hogy riportot szeretnék veled csinálni, akkor egyszer csak elkezdtél velem kiabálni. Miért?

Utassy József

- Hát nem vártam a telefonhívást, meg nem szeretem sem a rádiót, sem a televíziót.

Amikor megjelent az első és a második kötetem, akkor egyik sem keresett meg. Nem mutatták be sem a Tüzem, lobogómat, sem a Csillagok árváját. Akkor sem kerestek, amikor József Attila díjat kaptam.

- Azt hallottam, hogy a Móricz Zsigmond emlékülésen, amikor előadás volt, te többször is hangosan véleményt nyilvánítottál a közönség soraiból. Miért?

- Azért, mert vártam, hogy valaki megemlíti három, vagy négy órai hallgatás után Móricz zsenialitását. A hallgatóságnak nem adtak szót. Pedig oda azért mentünk, hogy vitaest lesz. Hát akkor mondták volna, hogy nem az, és akkor el sem megyek.
- Mit szeretsz legkevésbé napjaink irodalmában?

- A szürkeséget, a semmit mondást.
- Van?

- Van.
- Például?

- Például? Hát megemlíthetném a fiatal írók József Attila körének kiadványait. Az én ítéletem nem tudom, hogy mennyire mértékadó, de én a tíz ujjamon meg tudom számolni, hogy hány fiatal költő van. És tudod, hogy mennyi a fiatal írók József Attila körének a tagja? Már 120. Vagy már több is azóta.
- Dühös ember vagy te?

- Nem vagyok dühös. Azt mondják, hogy indulatos vagyok. Én viszont pontosítanám ezt a kifejezést. Azt mondanám, hogy sok energia van bennem. Az energiát, azt nem szokták emlegetni. Mindig csak indulatot mondanak. Mert az illető oda sem figyel, nem is érdekli, hogy a másik mondani akar valamit, hanem ő fenntartja magának azt a jogot, hogy csak ő beszéljen. Hát eleget hallgattunk már, azt hiszem.
- Milyen energia van benned?

- Illusztráljam két verssel?
- Igen, szívesen meghallgatom.

- Az első a Tüzem, lobogóm! kötetben jelent meg, Zúg március címmel. Olvasom:

Én szemfedőlapod lerántom:
Kelj föl és járj, Petőfi Sándor!
Zúg március, záporos fény ver,
Suhog a zászlós tűz a vérben.
Hüvelyét veszti, brong a kardlap:
Úgy kelj föl, mint forradalmad!
Szedd össze csontjaid, barátom:
lopnak a bőség kosarából,
A jognak asztalánál lopnak,
Népek nevében! S te halott vagy?!
Holnap a szellem napvilágát
Roppantják ránk a kétszer gyávák.
Talpra Petőfi! Sírodat rázom:
Szólj még egyszer a Szabadságról!

- Miért hívod Petőfit napjainkban?
- Mert Petőfi zseni volt és a zseni mindenkor aktuális.
- Te hogyan szeretnél használni és kinek?

- Hát most olyant kérdezel tőlem, amire természetesen Petőfivel válaszolok megint, mert Petőfi is az emberiségről beszélt. Ezen belül a tizenhat millió magyarról van szó.
- Nem tíz millióról?

- Nem, tizenhatról.
- Miért?

- Hát azért, mert Erdélyben él vagy két, két és fél millió magyar, aztán Csehszlovákiában is él félmillió ember, a mai Jugoszlávia területén is él, Ausztriában is él, és a nagyvilágban szétszóródva élnek magyarok, akikről nem szabad az anyaországnak megfeledkezni. Mert ki gondol rájuk, ha az anya sem? Te voltál árva?
- Nem.

- Na látod. Örülj neki.
- Te voltál?

- Igen, úgy nőttem föl.
- Nézzük a másik versedet.

- Jó. Ezt is felolvasom:

Könyörtelen könyörgés
/Mert a szabadság:
az emberiség fejlődésének
Abszolút Nulla Foka./

Szép senkim,
Te Idehazudott
Ide,
Erre A Földre!

Mutass itt nekem egy zugot,
Csak egy talpalatnyi hazát,
ahol meglelem a házad,
s ott engemet dönts le,
hasíts szíjat a hátamból,
korbácsolj vörösre,
s én vallok neked
mindent bevallok:

Szabadság!

Szép Senkim,
Te Idehazudott,
Ide
Erre A Földre.

 

- Mit szeretnél elérni verseiddel?
- Hm. Mit szeretnék elérni? Csak annyit, hogy olvassák el.
- Na de hát nyilván gondolatokat, érzelmeket fogalmazol meg, és...
- Hát aki olvas, annak is vannak gondolatai és annak is vannak érzelmei.
- Jó, de én arra vagyok kíváncsi, hogy milyen gondolatokat, milyen érzelmeket akarsz kiváltani az emberekben, az olvasókban, vagy éppen abban a hallgatóban, aki az imént hallotta a versedet?

- Te jól tudod: a költő sose lódít, az igazat mondd, ne csak a valódit.
- Tehát te is az igazat akarod mondani?

- Így van. Annál szebben nem tudom megfogalmazni, mint ahogy József Attila. Idézhetném az Ars poeticát is. Ismered a strófát:

„Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
A  mindenséggel mérd magad!
Sziszegve se szolgálok aljas,
nyomorító hatalmakat.”

Az első „vészjel” Tarjányi Misitől, a Szalagtár helyettes vezetőjétől származott. Az ő feladata volt – többek között – hogy átjátssza kazettára azokat a rádióműsorokat, amiket a Pártközpontból kértek. Bejött a szobámba és izgatottan mondta, hogy Péter nagy baj van. Kiss Kálmán, a rádió alelnöke kérte tőle, hogy sürgősen játssza át az én legutóbbi Társalgómat, mert Aczél György sürgősen meg akarja hallgatni. Az alelnök nagyon ideges, üvöltözik és szid téged.

Másnap Maráz László, a Rádiószínház helyettes vezetője, az egyik főnököm jött be hozzám és komor arccal kérdezte:

- Mit csinálsz?
- A Rádiószínház híradóját.
- Mikor megy adásba?

- Mához egy hétre.
- Ne csináld.

- Muszáj, mert sürget az idő.
- Nem te csinálod.

- Nem értem. Most én vagyok soron.
- Ezt a Benedikty csinálja.

- Nem létezik, mert már nyolcvan százalékban kész vagyok.
- Várd meg Ottót, most van Kiss Kálmánnál.

- Miért nem csinálhatom?
- Elvették a műsoraidat.

- Miért?
- Várd meg Ottót.

- Lehet, hogy már nem dolgozom a Magyar Rádiónál?
- Ne fogd fel ilyen tragikusan.

(A párbeszédeket rögtön leírtam. Különben nem tudnám több, mint harminc év után szöveghűen idézni.)

Amint Lékay Ottó, a Rádiószínház vezetője visszajött az alelnöktől, azonnal hívatott.

Elmondta, hogy Aczél György botrányt csinált. Behívatta Kiss Kálmánt - mert Hárs István, az elnök akkor éppen Moszkvában volt - és felháborodottan közölte vele, hogy 1956 óta nem hangzott el ilyen lázító szöveg a Magyar Rádióban. Az „Ehess, ihass, ölelhess, alhass, a mindenséggel mérd magad. Sziszegve se szolgálok aljas, nyomorító hatalmakat” ebben a szövegkörnyezetben a mai hatalomról szólt. Ezért Kiss Kálmán azt mondta, hogy ki fog rúgni. Az alelnök rendkívül feldúlt volt.

A hangulat azért is feszült lehetett, mert közelgett az MSZMP márciusi kongresszusa és Aczélnak - aki akkor a politikai bizottság tagja is volt – baloldalon komoly ellenfelei voltak, akik rendszeresen támadták a kultúráért, így a rádióért is felelős politikust.

Kiss Kálmán másnap ismét hívatta Lékay Ottót. Főnököm azzal érvelt kirúgásom ellen, hogy abból nagy bonyodalom lenne, mivel az 1975-ben Prix Itálián megnyert nagydíjam óta tagja vagyok egy nagy nemzetközi dokumentarista társaságnak. Ha ők megtudják, hogy Magyarországon politikai okok miatt kirúgnak a rádióból, akkor a társaság nyugat európai tagjai nagy botrányt fognak csinálni.

A következő héten Lékay Ottó közölte, hogy fel vagyok függesztve állásomból. Még aznap írásbeli jelentést kértek Major Annától, aki a műsor szuperlektora volt. Ő egy nagyon jó szakmai értékelést adott.

Major AnnaJELENTÉS

 

Borenich Péter határozott szerkesztői elv szerint állítja össze Társalgó című műsorait. Riportjait, irodalmi anyagait, a jeleneteket, stb. úgy csoportosítja, úgy helyezi egymás után, hogy mind a téma, mind a szerkesztői vélemény az egész műsorból félreérhetetlenül kiderüljön. Kérdései célratörőek, riportjai tömörek, témáit, riportalanyait úgy választja meg, hogy napjaink fontos, lényeges kérdéseihez szólhasson hozzá.

Véleménye vagy ellenvéleménye nem minden esetben jelentkezik azonnal, közvetlen formában, gyakran közvetetten a következő riporttal vagy irodalmi anyaggal foglal állást. Azzal a szándékkal, hogy a hallgató kényszerüljön a következtetés levonására, a hallgató alakítsa ki, fogalmazza meg a saját véleményét. Legutóbbi Társalgójának átfogó témája az írói felelősség vállalás, az írói magatartás volt. Ki miért ír, mit akar elmondani a műveivel. Utassy József költőt kérdéseivel arra szorította, hogy nemcsak költői hitvallását mondja el, de egyúttal az is kiderüljön, hogy mint ember eléggé nehéz természetű, botrányt kereső, provokáló alkat, aki nehezen találja meg a helyét, s ebben elsősorban ő a hibás. Bár a riporter nem kommentálta a beszélgetést, véleménye abból, hogy ezután tette Karinthy jelenetét, az „Ideggyógyásznál” címűt, azzal egyúttal véleményt is mondott. Majd egy dilettáns költőnő szépelgése, remek portréja következett, s végül, hogy a riporter milyen költői, írói magatartással szimpatizál, az Varga Domokos íróval való beszélgetéséből világosan kiderült.

Számomra az egész műsort tekintve a szerkesztő elve világos és rokonszenves volt, számomra félreérthetetlenül pozitív, ezért csorbítatlanul hagytam a műsort.

Budapest, 1980. febr. 20.
Major Anna

Három nap múlva új hír jött: Kiss Kálmán hajlik arra, hogy fegyelmi után ne rúgjon ki, de le akar helyezni szalagtárosnak. Mindenesetre megindították ellenem a fegyelmit.

Erre február 29-én, pénteken került sor. A meghallgatásomon ott volt Zelei László, elnöki tanácsadó, Lékay Ottó, a Rádiószínház vezetője, aki munkahelyi vezetőm volt, Lajtha László, az Irodalmi Főosztály helyettes vezetője, akikhez tartozott a Társalgó című műsor és Simits Iván jogtanácsos.

Első kérdésem, hogy mivel vádolnak. Erre a jogtanácsos felmutatta a leírt Utassy riportot és azt mondta: hát ezzel.

Ottó, a főnököm megpróbálta kisebbíteni az ügyet. Azt mondta, hogy riportalanyom zavaros, neki unalmas is és semmitmondó az egész riport, nem tudja felzaklatni. Lajta is védte a mundér becsületét. Zelei véleménye: egy régi konfliktusról van szó. Mégpedig arról, hogy egy hosszabb műsort egészében hallgatnak-e az emberek, vagy kiragadva egy-egy részt. Megkapja-e ez utóbbi az összhatást.

Engem is megkérdeztek. Elmondtam: műsorkészítési elvemhez tartozik, hogy mindig az ember érdekel és rajtuk keresztül próbálom láttatni a világot. A jogász megkérdezte: megbántam-e azt, amit tettem. Erre azt válaszoltam, hogy nincs mit megbánnom.

Ezután engem elküldtek, de ők még tanácskoztak. Az egészről jegyzőkönyvet írtak, amit nekem nem mutattak meg.

Lementem a Pagodába, ahol Lukácsy András kritikussal találkoztam. Kérdezte, hogy mi újság. Elmondtam neki. Erre azt mondta: ez a dolgunk, hogy kitapogassuk a határokat.

Négy nap múlva hívattak a Jogi Osztályra, ahol a következő határozatot adták át.

 

MAGYAR RÁDIÓ
ELNÖKHELYETTES

Borenich Péter
dramaturg
Rádiószinház

Értesitem,hogy az Ön ellen lefolytatott vizsgálat alapján
az Mt.56.§./2/ bek. alapján fegyelmi eljárás mellőzésével
az alábbi
h a t á r o z a t o t
hoztam:

Az Mt.55.§./1/ bekezdésében meghatározott fegyelmi vétség
miatt
szigoru megrovás

fegyelmi büntetésben részesitem. /Mt.55.§./1/ bek.b/ pont/
Határozatom ellen annak kézhezvételétől számitott 15 napon
belül, két példányban benyujtandó felülvizsgálati kérelem­-
mel élhet a Magyar Rádió Munkaügyi Döntőbizottságánál.

Indokolás:

A vizsgálat alapján megállapitottam, hogy munkaviszonyával
kapcsolatos kötelezettségét vétkesen megszegte, mert sulyos
gondatlanságával lehetővé tette, hogy a Petőfi rádióban
1980. január 28 és 29-én elhangzott "Társalgó" cimü müsor­ban
Utassy József költővel politikailag meg nem engedhető
interju hangozzék el. Ezért mint szerkesztő-riporter fele­lős-
séggel tartozik.

A fegyelmi büntetés kiszabásánál enyhitő körülményként vet-
tem figyelembe őszinte beismerését, valamint a Rádióban ed­dig
végzett jó munkáját.

Felhivom a figyelmét, hogy a jövőben munkáját alaposabban,
nagyobb körültekintéssel végezze, miután hasonló vétség
ismétlődése esetén sulyosabb fegyelmi büntetést alkalmazok.

Buddapest, 1980. március 4.
I/Ü/30/1980.

level1

A határozat átvételekor a fenti szöveget írtam rá, mert szó sem volt arról, hogy én bármit is őszintén beismertem volna.

Az egész határozatot legszívesebben visszaküldtem volna Dr. Kiss Kálmánnak, kijavítva a helyesírási hibákat. Az alelnök ugyanis nagyon büszke volt irodalmi műveltségére, sőt azt terjesztette magáról, hogy ógörögül is tud. Ugyanakkor aláírt egy olyan szöveget, amiben több, mint tíz helyesírási hiba van. De ezek részletek.

Még ugyanazon a napon a következő levelet kapták a Magyar Rádió főszerkesztőségei és osztályai.

MAGYAR RÁDIÓ
ELNÖK

Hárs IstvánBorenich Péter a Rádiószínház dramaturgja az 1980 január 28.-i "Társalgó" című általa szerkesztett és vezetett mű­sorban egy olyan interjút készített, amely politikailag és ideo­lógiailag kifejezetten káros volt. Az interjúban olyan nacionalista ízű kijelentések hangzottak el, amelyek a Magyar Rádió­ban nem megengedhetőek. Ezért Borenich Pétert dr. Kiss Kálmán elvtárs szigorú megro­vásban részesítette és a "Társalgó" című műsor szerkesztési meg­bízatását visszavonta.

Egyben úgy döntöttünk, hogy Borenich Péter 1980 december 31-ig munkakörén kívül sem a saját osztályán, sem a Rádió más osztályain, szerkesztőségein munkát nem kaphat, illetve nem vé­gezhet. A fent megjelölt időpontig tehát a Rádió műsorosztályai Borenich Pétert nem foglalkoztathatják. Kérem, hogy a fentiek­ről tájékoztassák az illetékes rovatvezetőket és szerkesztőket.

1980. március 4.

dr. Hárs István
elnök

Tehát a Magyar Rádió elnöke által írt levél tanúsága szerint nemcsak politikai hibát követtem el, hanem ideológiait is, valamint nacionalista nézeteknek is teret engedtem. Ez a határozatban nem volt. Az akkori hatalom gyakori büntetése volt a műsorok elvételén túl a gazdasági ellehetetlenítés. Akkori fizetésem 4 700 forint volt, amiből nem tudtam eltartani családomat: két gyermekemet és gyesen lévő feleségemet. Ezért is volt szükségem más munkákra.

level2

Mint az iménti levélből is kiderül, a Hárs István által hozott döntés következtében egyetlen más szerkesztőség sem foglalkoztathatott a Magyar Rádióban. Nem csinálhattam dokumentumjátékokat sem. A Thália Színházban pedig már csak a kitűzött időpontokban játszották dokumentum drámámat. Az őszi idényben nem tűzték műsorra. Pedig telt házzal ment a darab.

A Magyar Rádió vezetői „suttogó propaganda” módszerrel különböző dolgokat terjesztettek rólam. Olyanokat hallottam vissza, hogy tájékozatlan, tapasztalatlan, felkészületlen vagyok. Én Lukácsy Andrással értettem egyet: „az a dolgunk, hogy kitapogassuk a határokat”. Kiderült, át is léptem rajta.

Ebben az időben Dr. Szerdahelyi Szabolcs volt a legjobb barátom. Szinte naponta találkoztunk és mindent megvitattunk. Az események ismeretében azt mondta: menj el Aczél Györgyhöz. Köztudott volt, hogy Aczélt az utcáról is fel lehetett hívni és ha valakinek olyan problémája volt, amihez neki is köze lehetett, akkor az illetőt fogadta. Sokan jártak nála. Szabolcs jellegzetes nyers modorában azt ajánlotta, hogy én csak azt kérdezzem meg tőle: hogy gondolja ezt! Semmi mást.

Megfogadtam tanácsát azzal, hogy azért nem ilyen nyersen, számon kérően kezdem a beszélgetést. Alapállását viszont, hogy ne magyarázkodjak, ne kérjek semmit, hanem hagyjam, hogy neki legyen mit mondania, azzal egyet értettem.

Aznap délután tárcsáztam a Parlament számát, mert Aczél abban az időben miniszterelnök helyettes is volt és ott dolgozott rendszeresen. Titkárnője vette fel a telefont. Azt mondta, most vannak nála, de később visszahívnak. Másfél órát vártam a telefon mellet, de nem hívtak. Ismét telefonáltam. Akkor már bekapcsolt hozzá.

- Szeretnék beszélni önnel.
- A Képcsarnok ügyében ?
- Nem, az én ügyemről.

- Melyikről?
- Hát az eltiltásomról.

- Mi is volt ez?
- Egy riportot csináltam.

- Kivel is?
- Utassy Józseffel.

- Áhá. Várjon megnézem a naptáram. /szünet/ Csütörtökön reggel jó lesz?
- Igen.

- Akkor jöjjön be reggel fél nyolc előtt.
- Hova kell mennem?

- A hatos kapuhoz.
- Jó, ott leszek.

- Várom.
- Viszonthallásra.

Bent a Rádióban - akinek csak lehetett - elmondtam, hogy megyek Aczélhoz. Valóságos méhkassá változott körülöttem a világ. Hétfőn reggel főnököm, Lékay Ottó kétségbeesetten várt. Kérdezi, igaz-e, hogy felhívtam Aczélt. Igen - feleltem. Akkor most rögtön telefonálnom kell az alelnöknek, Kiss Kálmánnak, mert már kérdezte ezt tőlem. Mindenki azt akarta tudni, hogy mit akarok Aczéltól. Nekik azt mondtam, hogy kíváncsi vagyok, mi a véleménye az ellenem folyt eljárásról, amit ő kezdeményezett. Osztályunk három párttagja - Bárdos Pál, Maráz László, Mesterházi Márton - röpgyűlést tartott. A Rádió vezetése részéről Lévai Béla, a Rádióújság főszerkesztője puhatolózott nálam. Azt próbálta megtudni, hogy mi a célom.

Csütörtökön reggel már ötkor felkeltem, mert bizonyos idő kell ahhoz, hogy felébredjek. Fél nyolc előtt már ott voltam a Parlamentben. A kormányőr eligazított, hogy menjek keresztül a kupolatermen, ott jobbra, és megtalálom a 46-os ajtót. A titkárnő még nem volt bent, csak a takarítónők, meg egy hivatalsegéd. Kérdezte, kit keresek. Megmondtam. Várjon, mert Aczél elvtárs még telefonál. Hallottam a hangját. Panaszkodott: elég nehéz napom van ma. Sajnos ma is már fél kettőkor felébredtem. Ilyenkor olvasok, mert nem tudok elaludni. Amikor befejezte a beszélgetést, a hivatalsegéd beszólt, hogy itt van a vendég.

Kijött és behívott a szobájába.

- Nellyke két kávét kérek.
- Köszönöm én nem kérek, sohasem iszom kávét.

- Jó magának.

(A találkozás után röviden leírtam a közel húsz perces monológ lényegét. Mert sikerült őt beszéltetnem. Ez a következő:)

- Nézze! Utánanéztem az ügyének. Mindent tudok. Maga egy balfácán. Hát a Kádár elvtárs is elpirult a pártkongresszuson, amikor Illyés Gyulával találkozott és azt kellett mondania, hogy amikor Illyés Gyulát látom, a magyarság sorskérdése jut eszembe. (szünetet tartott, majd rágyújtott) - Mit akar?
- Semmit, csak a véleményére vagyok kíváncsi.

- Nézze! El kell gondolkozni. Én megértek mindent. Elég sok ballépést csináltam az életemben. Nem ilyeneket, sokkal súlyosabbakat. De ez a Ceausescu egy fasiszta. Én tudom, mert négyszer találkoztam vele. Ez a nemzeti kérdés a legnehezebb. És itt árthatnak a legtöbbet az Utassy-félék. Nem a 15 millió magyar sorsáról van szó, hanem a tízmillióéról.  Én megértek minden kritikai hangot. De ebben a kérdésben egyedül vagyunk. Kiállhatok én ide a Kossuth térre és kiabálhatom azt, hogy vissza Erdélyt! Nagyon népszerű lennék itthon. De a legtöbbet ártanék az ügynek. Az elmúlt napokban itt jártak nálam amerikai szenátusi képviselők. Kérdezték, mi a véleményem Ceausescuról és Romániáról. Azt mondtam nekik, hogyha én elmondom, maguk nem mennének el oda.
Maga rádiós. Próbálja meg kikérni a Szabad Európa Rádió román és magyar műsorainak szövegét. A román adásban azt mondják: vigyázzatok, mert jönnek a magyarok. A magyarban meg azt: magyarok menjetek, foglaljátok el Erdélyt.
Ez a nemzetiségi politika a legnehezebb számunkra. Senki sem áll mellettünk. Most ez van. De lehet, hogy 15-20 év múlva – amit valószínűleg már nem érek meg – más lesz. De most ez van. 

(Monológja közben úgy játszik, mint egy színész. Hol felhangolt, hol pedig egyik pillanatról a másikra hirtelen elkomorul, mintha a nemzet sorsát venné a vállára.)

Próbáljon meg elgondolkozni ezeken. Két hét múlva hívja fel Hárs elvtársat. Majd beszélek vele.

- Én nem kérek semmit.
- Maga tudja.

A beszélgetés végén kikísért. Kezet fogott velem, elbúcsúztunk. Majd utánam jött, aláírta a belépőmet, megint kezet fogott velem. Összesen háromszor. Úgy viselkedett, mint egy apa, aki elfenekelte a gyermekét, majd utána megsajnálja.

07_aczel