Történetem... a „Csak a labdán van bőr” című könyvemmel kapcsolatban (1983-86)

Felmerült bennem, hogy a totócsalásról könyvet kellene írnom. El is kezdtem a munkát. Amikor kész lettem a kézirattal, el kellett döntenem, hogy melyik kiadónak ajánljam fel megjelentetésre.

Pszichiáter barátom, Dr. Szerdahelyi Szabolcs – aki mindig is radikálisabb gondolkozású volt, mint én – azt javasolta, hogy adjam ki magánkiadásban. Abban az időben nem lehetett így könyvet megjelentetni. Egyetlenegy ellen példa volt csak. Végh Antal, aki kiadta „Miért beteg a magyar futball” című könyvét. Nagy botrány is lett belőle.

Végh AntalHosszas töprengés után elhatároztam, hogy vállalom a nehezebb utat és megpróbálom magánkiadásban megjelentetni a könyvet. Első utam Végh Antalhoz vezetett.

Ő nagyon támogatta tervemet. Elmondta, hogy készüljek fel mindenféle akadályra, gáncsoskodásra, de biztatott, hogy sose adjam fel. Ha elég harcos és kitartó leszek, sikerülhet az akció. Elsősorban a Kiadói Főigazgatóság fog majd keményen ellenállni. Abban az időben ugyanis engedélyt kellett kérni a megjelenéshez. A Kádár rendszer bürokratái ugyanis mindent megtesznek, hogy az ilyen akciókat megakadályozzák. Ez így is történt.

Először is két lektori véleményre volt szükségem. Ennek megírására Csepeli György szociálpszichológust és Kocsis L. Mihály sportújságírót kértem fel. Azt is el kellett dönteni, hogy hány példányban jelenjen meg a könyv. Végh Antal javaslatára úgy határoztam, hogy 50.000 példánnyal próbálkozom. Ez nem kis mennyiség. De mi lesz, ha a könyvek többsége nyakamon marad? Miből fizetem majd ki a nyomdai és egyéb költségeket? De Végh Antal biztatott, hogy el fog fogyni ez a mennyiség.

Ezután nyomdát kellett keresnem. Végül is Danóczy Balázs, a veszprémi Pannon Nyomda igazgatója vállalta, hogy kinyomtatja a könyvet. Igazolást is adott, hogy biztosítja a papír mennyiséget.

Végül is 1983. június 9-én benyújtottam kérelmemet a Művelődési Minisztérium Kiadói Főigazgatóságához. A válasz nem váratott sokat magára.

level1

Nevetségesnek tartottam, hogy takarékosságra hivatkozva utasították el kérelmemet. Azt sem értettem, hogy mi köze a Magyar Rádió Elnökségének ahhoz, hogy egy könyvet akarok megjelentetni. Más kollégák is írtak már könyvet, mégsem kértek engedélyt. A döntésbe természetesen nem nyugodtam bele. Levelet írtam Tóth Dezső miniszterhelyettesnek, akihez a Kiadói Főigazgatóság tartozott. Végül is nagy nehezen megadták az engedélyt a kiadásra.
A veszprémi nyomda vállalta, hogy december elsejéig kinyomtatja az összes példányt.
Ezután gondoskodnom kellett a könyv eladásáról. Két könyvterjesztő céggel is tárgyaltam, de soknak tartottam, hogy a könyv árának 42 százalékát kérték. Ennyiért én is megcsinálom – gondoltam magamban. November közepén elkezdtem szervezni a terjesztést. Két aluljáróra és egy felszíni helyre kértem és kaptam engedélyt, hogy ott árusítsam könyvemet. Az egyik az Örs vezér téri, a másik a Ferenc körúti aluljáró. Ezen kívül a Blaha Lujza téren állíthattam fel egy könyvárusítói pavilont. Mindhárom nagyon forgalmas hely volt.
A területfoglalási engedélyt az illetékes Tanácstól kellett kérnem. Pavilont az egyik könyvterjesztő vállalattól béreltem. Na de kik legyenek az árusok? Végül is az egyetemisták mellett döntöttem. Írtam egy hirdetményt, amit kitettem volt alma máterem, az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkarának hirdető tábláira.

Több ezer forintot is kereshetsz karácsonyig
könyvárusítással december 5 és 23 között.
Ha csak néhány napig érsz rá,
akkor is jelentkezhetsz.
Telefon:…….

Az akció sikeres volt. Egymás után jelentkeztek az egyetemista lányok és fiúk. Készítettem egy táblázatot és beosztottam őket, ki mikor ér rá.
A könyveket én szállítottam folyamatosan Veszprémből Budapestre. Kétnaponként mentem le és raktam tele Ladámat. Jutott mindenhová. Tele lett a csomagtartó, a hátsó és a vezető melletti ülés is.
Az első élmény, hogy nem lesz gondom az eladással, a nyomdában ért. Az igazgató elmesélte, hogy kénytelen volt azokat a konténereket lelakatoltatni, amelyekbe az én könyvemet rakták, mert a nyomdászok lopkodják a friss példányokat. Amikor rakodtam az autóba, akkor odajött hozzám egy-egy nyomdász és kért tőlem könyvet. Örömmel adtam nekik, hiszen ezek voltak az első jelek, hogy kelendő lesz a könyv.

Borenich Péter: Csak a labdán van bőrSenkinek sem kívánom azt a három hetet, amit akkor átéltem. Korán hajnalban, vagy késő este le Veszprémbe könyvért. Kora délelőtt szállítottam ki a példányokat az árusító helyekre, majd délután és este elszámolás az árusítókkal, stb., stb.

Az akció végül is sikerült. Három hét alatt eladtunk ötvenezer(!) példányt. Csak úgy kapkodták a könyvet. A Ferenc körúti aluljáróban áruló egyetemista fiú például elmondta, hogy jött valaki a Fraditól és egy szatyor könyvet vett meg. Igaz, nem volt drága, mindössze harminc forintba került egy-egy példány.

Ebben az időben két könyvesbolt vezetője is felhívott, hogy a vevők keresik náluk a könyvet, de nem tudnak nekik adni, mert a központi raktárukban egyetlenegy példány sincs. Elmondták, hogy nagyon kényelmetlen ez nekik, mert még a törzsvásárlókat sem tudják kiszolgálni. Kérdezték, hogy honnan tudnának szerezni. Mondtam nekik, hogy jelenleg nem tudok adni, de ha van rá igény, akkor megpróbálok még nyomtatni új példányokat.

Megkerestem a három legnagyobb könyvterjesztő céget, hogy hány példányra lenne szükségük. A Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat 15.000, az Állami Könyvterjesztő Vállalat 10.000, a Könyvértékesítő Vállalat 5.000 példányt kért. Mindhárom megrendelőtől írást kaptam, hogy csatolni tudjam az újabb 30.000 példány kiadásának kérvényéhez.

De addigra már beindultak a gőzhengerek. A következő emberek léptek csatasorba ellenem: Dr. Hárs István, egykori ÁVH-s, a Rákosi rendszer volt belügyminiszter-helyettese, az MSZMP Központi Bizottságának tagja, az MR elnöke; Szepesi György, a Magyar Rádió főosztályvezetője, a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöke, a Rákosi és a Kádár rendszer kedvelt riportere, aki a könyvben nem túl fényesen szerepelt; Buda István államtitkár, az Országos Testnevelési és Sport Hivatal elnöke; Szabó János, a Kommunista Ifjúsági Szövetség lapjának, a Magyar Ifjúságnak a főszerkesztője; Kutas István, az MLSZ volt elnöke; Zsolt István volt játékvezető; László György és Török Tamás rádiós. Ez utóbbi azt is állította, hogy könyvem társszerzője.

Érdemes a végrehajtó cenzorokat is megemlíteni. Tóth Dezső miniszterhelyettes, valamint Paál Rózsa, Veress Istvánné és Reviczky Béla, a Kiadói Főigazgatóság munkatársai.

A Rádió vezetésének első reakciója az volt, hogy Borenich Pétert ki kell rúgni. Ennek első lépéseként fegyelmit indítottak ellenem. Hogy miért, arról később. Közben Török Tamás, a rádió gyenge képességű rendezője és Szepesi György elérte, hogy a Magyar Újságírók Szövetsége is indítson ellenem fegyelmit. Török Tamás - tisztességtelen módon - megpróbálta megakadályozni könyvem megjelenését. Mindenhová elrohant. A Rádió vezetéséhez, az OTSH-hoz, az OTP-hez, a MÚOSZ-hoz és a Kiadói Főigazgatósághoz. Majd pert is indított ellenem a Fővárosi Bíróságon. Ezekről később szólok.

Buda IstvánA sort Buda István államtitkárral kezdem. Az Országos Testnevelési és Sporthivatal elnöke a Népsport 1983. december 31.-i számában megjelent interjúban a következőképpen nyilatkozott:

„Divatos jelenség a pálya széléről, felelőtlen kibic módjára bekiabálni. Megjelent egy könyv a totóbotrányról, magánkiadásban. Megismétli ugyanazt, amit már sokan másutt, sokszor megírtak. Ami „új” benne: sarat szór holta után az egykor volt, köztiszteletben álló sportvezetőre, pletykákat, műhelybeszélgetéseket tesz közzé a szereplők hozzájárulása nélkül. Kérdezem: mi köze van ennek a közvélemény hiteles tájékoztatásához? Valahová el akar jutni a szerző. Ezt sokféleképpen lehet magyarázni. Egy biztos, az, hogy pénzhez akart jutni és nagyon vitatható elismertséghez. Nemcsak a sajtó területére érvényes ez a jelenség, de igazolja, hogy még mindig sokan vannak, akik a sportból élnek, de nem a sportért.”

Buda István egyetlenegy szót sem ejtett arról a több, mint kétszáz labdarúgóról, a tizenhárom játékvezetőről és olyan sportvezetőkről, akik belekeveredtek a totócsalásba és többen addigra már rács mögött csücsültek. Csak velem foglalkozott. Nesze neked „szocialista erkölcs”. De az interjút készítő újságíró is megéri a pénzét. A fenti Buda mondatok után a következőket írja:
„Az ilyen jelenségek a tájékoztatáspolitika elvei ellenére léteznek, leginkább a sajtó hivatásszerető, elkötelezett munkatársainak ártanak. Ezért nem is azonosulhatunk ezzel, ahogyan - gondolom – a tárgyilagos és sportszerető olvasóközönség is tudja, hogyan értékelje az ilyesmit.”
Ezt nevezik benyalásnak.

1984. január 9-én új kérelmet adtam be 30.000 példány kiadására. A főcenzor, Paál Rózsa, nem várt sokáig. Kevesebb, mint két hét alatt meghozta ítéletét.

level2

A határozat ellen Pál Rózsától Tóth Dezsőig mindenhová fellebbeztem, de mindhiába. Minden kapu bezáródott.

És akkor most az etikai és a bírósági ügyről.

Az etikai eljáró tanács elnöke Szabó János, a Kommunista Ifjúsági Szövetség lapjának, a Magyar Ifjúságnak a főszerkesztője volt. Az első szabálysértést akkor követték el, amikor nem lehettem bent a tanuk meghallgatásakor a teremben. Így nem kérdezhettem tőlük semmit, nem kérdőjelezhettem meg hamis állításaikat. Ugyanakkor a tanuk bent lehettek az én meghallgatásomkor.

Végül is az alábbi határozatot hozták.

level3

Nézzük sorban a vádakat. A könyv 145-146. oldalán lévő kifogásolt szöveg a következő: „A műsor lehallgatása után úgy ítélték meg, hogy Páncsics Miklós nem szerencsésen fogalmazta meg gondolatait. Ezért az a döntés született, hogy vegyük ki, és helyette nyilatkozzon Szepesi György. Ő végül is elvállalta.” Majd a 189-190. oldal: „Ezután Kutas István ismét telefonált a Rádióba, és kérte, hogy azonnal állítsanak le. Ennek ellenére folytattam a munkát.” Ennek nyilvánosságra hozásához kellett volna engedélyt kérnem a Rádió illetékes vezetőitől? Nem hiszem. Szepesi Györgytől sem kértem engedélyt a 146-152 oldalakon megjelent nyilatkozataihoz, hiszen annak tudatában adta, hogy nyilvánosságra fognak kerülni. Téves az etikai bizottság azon megállapítása is, hogy „telefonbeszélgetést hangszalagra rögzítettem”. Ez nem igaz. Csupán az volt a gyakorlatom, hogy minden fontos beszélgetést azonnal leírtam, hogy később pontosan emlékezzek arra, ami elhangzott. Az pedig, hogy riportalanyaim sokszor kedvezőtlen színben tűntek fel, arról nem én tehetek. Abban ők a ludasak. Ilyen értelemben nem érdekeltek a „szocialista újságírás szabályai”. Amit állítólag megsértettem.

És akkor a bírósági perről.
1982 június elején szóltam főnökömnek, Lékay Ottónak, a Rádiószínház vezetőjének, hogy készítenék egy dokumentumműsort a totócsalásokról, mert akkor már kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy nincs minden rendjén. Akkor már egyértelmű volt, hogy a Nyári Totó Kupában is nagy csalások vannak. Ottó azt mondta, hogy rendben, de ugyanezzel az ötlettel jött Török Tamás rendező is. Azt javasolja, hogy csináljuk együtt. Nem értettem, hogyan készíthetnék a nem túl nagyképességű Török Tamással együtt dokumentumműsort, amikor ő ebben a műfajban soha sem tevékenykedett. Főnököm erre azt mondta, nem baj, ott vagy te a rutinoddal. Végül is ketten fogtunk bele a munkába. Ő elkezdett gyerekkoráról írni. Arról, hogy mennyire szerette a focit. Ezt persze sohasem használtuk fel sehova. Én meg elkezdtem járni az országot Szegedtől Várpalotáig, Győrtől Szekszárdig és készítettem a riportokat, gyűjtöttem a dokumentumokat. Végül is elkészült egy 60 perces rádióműsor, melyet közösen jegyeztünk, s amelynek nagy része az én riportjaimból állt. Azt a címet adtuk neki, hogy „Holtbiztos meglepetések”. Ez el is hangzott 1983. március 12-én a Kossuth Rádióban.
Felvetettem Török Tamásnak, hogy érdemes lenne a témáról könyvet is írni. Ennek nagyon örült. Én tovább készítettem a riportokat, ő folytatta a gyerekkori foci élményeiről írt rövid dolgozatokat. Mondtam neki, hogy ez nem érdekli azokat, akik a mai labdarúgás helyzetéről szeretnének átfogó képet kapni. Végül is megváltunk egymástól és én megírtam 240 oldalas könyvemet. Nagy volt a meglepetésem, amikor elkezdte terjeszteni, hogy ő könyvem társszerzője. A Fővárosi Bírósághoz beadott keresetlevelében azt írta, hogy „a Borenich Péter által kiadott „Csak a labdán van bőr” című könyvnek 75 százalékban társszerzője vagyok”. Egyben kérte: a Bíróság állapítsa meg, hogy megsértettem szerzői jogait, tiltsanak el a könyv további kiadásától és fizessek neki sok-sok pénzt.
A per 1984. február elsején kezdődött és 1986. július másodikán ért véget. Nem mentem ügyvédhez, mert az volt a tapasztalatom, hogy a védők nem mélyednek el igazán a peranyagban. Rögtönöznek a tárgyaláson és nem úgy védik az ügyfeleket, ahogyan kellene. Ezen kívül dokumentarista alapállásomból következik, hogy én szeretek kérdezni. Meg kell, hogy mondjam, nagyon élveztem azokat a napokat, amikor tárgyalás volt, mert kiélhettem vágyamat, hogy megforgassam a felperest és a tanúkat. Török Tamás természetesen ügyvéddel jött a tárgyalásra. A per során Török úgy próbált meg engem beállítani, mint aki kettőig sem tud számolni. Mint aki önállóan fel sem tud tenni egyetlen egy kérdést sem. Mintha csak azért tudtam volna megszólalni, mert mindig felkészített a következő feladatra. Azt elfelejtette, hogy a közös rádióműsorunkban végzett riporteri munkámért megkaptam az 1983-as év „Kritikusok Díját”. Arra sem emlékezhetett már, hogy néhány évvel korábban a rádiós és televíziós műsorok világversenyén, a Prix Itálián én nyertem a nagydíjat dokumentum drámámért. És így tovább.
A bíróság felkérte a Szerzői Jogi Szakértő Testületet, hogy vizsgálja meg, szerintük mi az igazság a felperes állításaiban. Már ők is egyértelműen megállapították, hogy Török Tamás „nem tekinthető a könyv társszerzőjének”.

Majd később:
„Ami a célkitűzést illeti: a rádióműsor célja és eredménye nem egyéb, mint az egész ország totózóit érdeklő botrány rádiós módszerekkel történő bemutatása, a hallgatók tényszerű tájékoztatása. Ezzel szemben az alperesi könyv nemcsak abban tér el a közös rádióműsor anyagától, hogy kb. ötszörös terjedelmében, hanem egyértelműen más annak szerkezete, legfőképpen pedig annak célkitűzése. A könyv 161-207 oldalán alperes leleplezni igyekszik a labdarúgással kapcsolatos nemzetközi vonatkozású korrupciós eseményeket, ugyanakkor nyílt utalásokat tartalmaz arra vonatkozóan is, hogy a labdarúgás egyes jelentős személyiségei olyan kapcsolatokat tartottak fönn a Magyarországon született Solti György nevű kijáróval, ami összeegyeztethetetlen a szocialista morál szabályaival. Ez a közéleti tisztaság érdekében történt bátor kiállás megszabja a könyv koncepcióját, ami messzemenően különbözik a rádióműsor koncepciójától, valamint annak tartalmi és formai megjelenésétől.
Az alperes olyan művet készített, amely merőben eltérő a közös rádióműsortól, ennél fogva a felperes társszerzőségéről az alperesi könyvvel kapcsolatban kellő jogalappal beszélni nem lehet.”
Török Tamásnak már ekkor abba kellett volna hagyni a vádaskodást. De ő ennek ellenére még harcolt tovább. Végül is egy évvel később született meg a végső döntés. A Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága 1986. július 2-án hirdette ki jogerős ítéletét. Ennek lényege: „A Bíróság Török Tamás keresetét teljes egészében elutasítja”. Az indoklási részben kifejtette, hogy „teljes mértékben egyetért a szakértői véleménnyel”. Ezzel a per befejeződött.

Még egy gyalázatos dolgot szeretnék megemlíteni. Volt a Magyar Rádióban egy műsor, amelynek az volt a címe, hogy „Hívja a 33-43-22-es telefonszámot.” Ennek műsorvezetője Wisinger István, szerkesztője pedig az a László György volt, aki könyvemben - hogy finoman fogalmazzak - nem túl pozitívan szerepelt. Az 1984. december 19-én a Petőfi Rádióban elhangzó műsorba vendégként meghívták Zsolt István volt játékvezetőt, akiről kiderítettem néhány nem túl hízelgő dolgot. A műsorban becsméreltek engem és a könyvemet. Csupán két rövid idézet illusztrációképpen Zsolt Istvántól: „Hogy ő milyen újságíró, azt nem tudom. De hogy a labdarúgáshoz a világon semmit sem ért, az már az első kérdéseiből kiderült.” Vagy: „Ő felkészületlen volt… Ő nem olyan jó író és az nem volt egy olyan jó könyv…”

Az újságírás alapvető szabálya, hogy meg kell hallgatni a másik felet is. Ezt tudnia kellett volna Wisinger Istvánnak is, aki később a Magyar Újságírók Országos Szövetségének lett az elnöke. A műsor elhangzásakor bent voltam a Rádióban. Át lehetett volna hívni a stúdióba. Persze ha csak az volt a céljuk, hogy pocskondiázzanak, akkor nem volt rám szükségük. Ennyit az újságírói etikáról.

Wisinger István, László György, Zsolt István

A könyvnek nemcsak itthon volt nagy visszhangja, hanem külföldön is. A WORLD SOCCER 1984. februári és áprilisi száma hatalmas cikkben, kiemelt helyen idézi az általam feltárt tényeket. Egy olasz kiadó megkeresett, hogy megjelentetnék a könyvet. Először azt kérték, hogy írjak egy nagy beharangozó cikket, amiben főleg az olasz kapcsolatokról legyen szó. Végül is nem tudtam vállalni, hogy Budapestről intézzem a milánói könyvkiadással kapcsolatos rengeteg munkát.

A Szabad Európa Rádió is foglalkozott könyvemmel. Két idézet beszámolójukból: „Borenich Péter az edzők és a játékosok között kezdi a nyomozást. Nincs könnyű dolga. A labdarúgás vezetői között sok a „szent tehén”. Ezeket az embereket megnevezni ebben az országban nem lehet.” Majd a beszámoló végén: „Borenich Péter riportkönyvét letéve a jóhiszemű olvasó most már csak abban reménykedik, hogy akár a Watergate ügy Amerikában, úgy a magyar totóbotrány is a közélet megtisztulásához vezet.”

Hát röviden ennyi a történetem a „Csak a labdán van bőr” című könyvemmel kapcsolatban. Talán még annyit, hogy a jogerős ítélet megszületéséig, 1986 nyaráig, több év telt el a totóbotrány kipattanásától. Addigra a viharok már elültek. A sajtó – nem kis mértékben könyvem alapján – sokoldalúan körüljárta a témát. Ekkor már semmi értelme sem lett volna egy második kiadásnak.