Történetem... Farkas Vladimírral, az ÁVH volt alezredesével (1983–1992)

A történet 1983 nyarán kezdődött. Abban az időben határoztam el, hogy megkeresem azokat az embereket, akik a Rákosi és a Kádár korszak hírhedt figurái voltak. Kezdtem összeállítani a névsort. Az élen Péter Gábor, az Államvédelmi Hatóság rettegett vezetője volt. De tervbe vettem, hogy megpróbálom szóra bírni – többek között – dr. Vida Ferenc bírót, aki Nagy Imrééket halálra ítélte, Farkas Vladimírt, aki az elnyomó szervezet, az ÁVH alez-redese volt, Marosán Györgyöt, akit addigra Kádár már félreállított, Pap Jánost, aki 1956 után az MSZMP Veszprém megyei első titkára volt, s aki elintézte, hogy tanáromat, Dr. Brusznyai Árpádot kivégezzék. A névsor később bővült.

Egyik nap, amikor a Magyar Rádióban szokott asztalunknál ebédeltünk, odaült hozzánk Nemes András zenei szerkesztő.
– Van egy neked való téma – kezdte a beszélgetést. Apámat, Nemes Györgyöt „Bal-jobb, bal-jobb” című, most megjelent könyve miatt beperelte Farkas Vladimír, az ÁVH volt alezredese.

Rendkívül megörültem a hírnek. Úgy gondoltam, hogyha tervezett riportalanyom önként lép ki a nyilvánosság elé, akkor talán nekem is megnyílik.

Farkas Vladimírról addig csak azt hallottam, amiről az átlagember is értesülhetett. Vagyis, hogy kegyetlenül bánt a letartóztatott emberekkel, Kádár János szájába vizelt, megkínzott emberek körmeit feszegette, és így tovább.  

Többen kérdezték már, hogyan tudok leülni ilyen emberekkel beszélgetni. Talán furcsa, de ez engem sohasem zavart. Munkám során közel negyven gyilkossal készítettem már riportot, de egyszer sem merült fel bennem, hogy hagyjam az egészet. Mindig is érdekelt, hogy az ilyen emberek hogyan élik meg saját tetteiket.  

Elsőként Nemes Györgyöt hívtam fel. Ő elmondta, hogy könyve két bekezdése miatt fordult bírósághoz Farkas Vladimír. Az elsőben Farkas Mihályt, Péter Gábort és Farkas Vladimírt a háború előtti politikai rendőrség nyomozóihoz, Schweinitzer Józsefhez és Hain Péterhez hasonlította. Ahogy Nemes György fogalmazott, ezek sem voltak jobbak a Horthy pribékeknél.
A másik bekezdésben ez olvasható: „Akkor még csak a bennfentesek tudták, hogy Farkas Mihály és elferdült jellemű fia, Vladimír voltak – Péter Gáborral együtt – a legsúlyosabb törvénysértések és az ezzel járó vallatások, kínzások elméleti és gyakorlati irányítói.”   

Ezután Farkas Vladimírt akartam elérni. Elővettem a telefonkönyvet, s legnagyobb meglepetésemre benne volt a száma és a címe is. Fogtam a telefont és felhívtam. Bemutatkoztam neki és elmondtam, hogy riportot szeretnék vele készíteni.
– A per befejezéséig nem vagyok hajlandó beszélni – mondta. De ha komolyan érdekli az ügy, jöjjön el a tárgyalásra.   
– Ott leszek – válaszoltam.

Kicsit késve érkeztem a bíróság épületébe. Amikor bementem a tárgyalóterembe, már ő beszélt. Kioktató, ellentmondást nem tűrő stílusa alapján az volt az első benyomásom, hogy annak idején Rákosiék megtalálták a nekik megfelelő embert. De az is lehet, hogy ő találta meg a neki megfelelő pozíciót. Úgy beszélt, mintha még most is az Andrássy út 60-ban, egy kihallgatáson lenne. A bíró rendre is utasította.
Amikor a tárgyalás végén odamentem hozzá és bemutatkoztam, azt mondta, hogy most nem alkalmas az idő beszélgetésre, de hívjam fel másnap.
A következő napon megállapodtunk abban, hogy kedd délelőtt 9 órára kimegyek hozzá budafoki lakására.

Ebben az időben a Magyar Rádióban is voltak tiltott témák. Például nem lehetett bírálni a Szovjetuniót és a Varsói Szerződést, nem lehetett az 1956-os forradalom és szabadságharcról riportot készíteni. Az ő számukra a magyar történelemnek ez a csodálatos eseménye csak „ellenforradalom” volt. De tiltott téma volt a korabeli erőszakszervezetekkel, például az ÁVH-val is foglalkozni. Ez nemcsak azért volt így, mert a Kádár korszak első felében hasonlóan működtek az elnyomó szervezetek, hanem azért is, mert az ÁVH feloszlatása után a „cég” embereit különböző pozíciókba helyezték el. Például ÁVH-s volt a Magyar Rádió elnöke, dr. Hárs István, aki ráadásul a Rákosi korszak belügyminiszter-helyettese is volt. De jó néhány ávós volt még a Rádióban: egy főosztályvezető, két osztályvezető, turnusvezetők és így tovább. Nekik érdekükben állt, hogy ne derüljön ki róluk semmi.

Annak idején közismert volt két ávós. Komlós János, aki humorista és a Mikroszkóp igazgatója volt, valamint Várady György, aki a Magyar Televízióban dolgozott, de képernyőn is szerepelt. Őt állítólag egy idő után Aczél György parancsolta le a képernyőről azzal az indokkal, hogy ne szerepeljen a tv-ben olyan ember, aki őket vallatta, kínozta.

Ebben az időben az állambiztonságiak elég tevékenyek voltak. Aktív besúgói hálózatuk volt és rendszeresen hallgatták le a telefonbeszélgetéseket. Az volt a meggyőződésem, hogyha a rádió elnöke, Hárs István megtudná, hogy mire készülök, akkor kirúgna. Ezért kedden reggel „konspirálva” indultam el Farkas Vladimír lakására. A 47-es villamossal kellett mennem a végállomásig. Amikor leszálltam, körülnéztem és ellentétes irányba indultam el. Arra gondoltam, hogy így kiderülhet, hogyha valaki követ. Befordultam egy mellékutcába és figyeltem jön-e valaki utánam. Senki sem követett.

Farkas Vladimír egy tizenkét emeletes panelház hetedik emeletén lakott egy kétszobás lakásban. Első alkalommal még nem készíthettem felvételt beszélgetésünkről. Ekkor még csak egy alapos „vizsgáztatáson” mentem át. Érdekelte, hogy mi a véleményem a Kádár-, és a Rákosi-rendszerről, a szociáldemokráciáról, a kommunizmusról, vagy hogy párttag vagyok-e, stb.

Később kiderült, hogy a Rádiónál dolgozó volt ÁVH-sok közül néhányat felhívott és információkat kért rólam. Úgy látszott, hogy kollégái „szakmai tudása” addigra már kissé megkopott, mert néhány téves adatot is közöltek vele. Például azt, hogy ifjabb Rajk László szűkebb ellenzéki köréhez tartozom. Pedig nem is ismertem őket.

Többórányi beszélgetés után beleegyezett abba, hogy a per jogerős befejezése után egy hosszabb interjúsorozatot készítsek vele. Kiderült, hogy már többször is hozzákezdett visszaemlékezéseinek megírásához, de ez sohasem sikerült neki.
– Úgy tűnik, képtelen vagyok rá – mondta.

1985 tavaszán jutottunk el odáig, hogy elkezdjük a beszélgetés-sorozatot. Kikötötte, hogy a magnó felvételekből két példányt kell készítenem, s ezt négy példányban kell leírnom. Ebből kettő az övé, kettő az enyém. Tilos mással gépeltetnem az anyagot és a hangfelvételt sem mutathatom meg senkinek. Sőt arról sem beszélhetek, amit ő elmondott.
Megegyeztünk, hogy a felvétel során az időrendet követjük. A születésével kezdjük és folyamatosan haladunk egészen napjainkig.

Felmerült a jogdíj kérdése is. Felajánlottam, hogy ezt – az akkori gyakorlatnak megfelelően – osszuk meg 50-50 százalékban. Ez ellen ő tiltakozott. Azt mondta, hogy erkölcstelen lenne, ha ő ezért pénzt venne fel. Ebben maradtunk.

Részlet a megállapodásból:

megallapodas

Ezután elkezdődött közel három évig tartó vesszőfutásom. Általában hetente jártam ki hozzá Budafokra és alkalmanként két-két óra felvételt készítettem. Nem volt könnyű a hanganyag legépelése. Két ujjal tudtam akkor is írni és a magnóról való gépelés is rendkívül nehezen ment. Ezen kívül arra is kötelezett, hogy szó szerint írjam le az anyagot.

Farkas Vladimír a legépelt anyagokat kijavította és jó ÁVH-s szokás szerint minden oldalt aláírt.

A riportsorozat készítésekor két utat választhattam. Az első egy konfrontatív, sarokba szorító. A másik pedig egy utánaengedő, a riportalanyt indirekt módon terelő technika. Rövid töprengés után úgy döntöttem, hogy ez utóbbit választom, mert így érhetem el eredeti célomat. Ugyanis kettős feladatot tűztem magam elé. Először is mindent ki akartam szedni belőle. Másrészt pedig szerettem volna megrajzolni torz életpályáját. Természetesen nem én akartam minősíteni őt, hanem el akartam érni, hogy ezt majd az olvasó tegye meg.

Az volt a kérésem, hogy a felvételek közötti napokon készüljön fel a következő beszélgetésre. Erre nem volt hajlandó.
– Nincs időm – felelte.

Ez a döntése rengeteg plusz munkát adott nekem, mert egy-egy eseményről sokszor többször is beszélt, s a könyvhöz nem egyszer nyolc-tíz helyről kellett összeszednem az adott történet minden apró részletét.

Nagyon zavart az is, hogy sokszor tartott kiselőadásokat. Primitív, korlátolt nézeteit hallgatva sokszor hideg futkosott a hátamon. Hiába érveltem többször is, hogy ez nem tartozik témánkhoz, ragaszkodott téves eszméinek, kiselőadásainak rögzítéséhez. Azt hitte magáról, hogy ő a kommunista mozgalom nagy tudora.  

Beszélgetéseink során egyre világosabb kép alakult ki bennem Farkas Vladimír személyiségéről. Egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy rendkívüli módon el van telve magával. Ez persze nem zárja ki azt, hogy sokszor szorong is. Csupán egyetlen példa: az a Farkas Vladimír, aki annak idején délelőtt még a volt köztársasági elnököt, Szakasits Árpádot hallgatta ki az ÁVH-n, délután már nem mert bemenni a körúti boltba gumióvszert vásárolni, mert az egyetlen férfi eladó, akitől vásárolni szokta, szabadságon volt.

Szorongását sokszor nagyképűséggel palástolta. Önteltsége pedig nem ismert határokat. Ezen kívül mindent megtett azért, hogy központba kerüljön. Ebben az időben vonult be Budapest nevezetességei közé – a Halászbástya, a Margitsziget és a Vár mellett – Farkas Vladimír is. Az történt ugyanis, hogy az egyik külföldön élő honfitársunk hazalátogatott, s elhatározta, hogy személyesen találkozik a volt ÁVH-s tiszttel. Mivel nevét megtalálta a telefonkönyvben, rögtön fel is hívta. Farkas Vladimír a meghívást örömmel elfogadta, s másnap a hazalátogató költségén együtt ebédeltek a Duna Intercontinental éttermében. Ennek aztán nyugaton híre ment, s többen is éltek ezzel a lehetőséggel. El lehetett képzelni, mit szóltak a kint élő ismerősök és rokonok, amikor a hazalátogató így számolt be magyarországi útjáról: „Lementem Szentesre öcsémékhez, egy hetet töltöttem a Balatonon, megnéztem a Hortobágyot, s Budapesten együtt ebédeltem Farkas Mihály fiával, az ÁVH volt alezredesével, Farkas Vladimírral”.   

Végülis 1985. április 10-e és 1988. január 27-e között ötvenkét alkalommal készítettem felvételeket Farkas Vladimírral, amely legépelve 2313 oldal lett. Befejező mondatai a következők voltak (A nyelvtani hibákkal együtt). „Én a magam részéről befejeztem és megköszönöm azt a sok türelmet és munkát, amit ebben az interjúsorozatban – remélem nem haszontalanul – beleinvesztált. Ezt fizikai, szellemi, anyagi vonatkozásban egyformán értem. De értem benne elsősorban azt az emberi bátorságot is, amit vállalt akkor, amikor eljutott oda, hogy Farkas Vladimírt megkereste és ilyen kitartó szívóssággal vállalkozott, hogy életem és az életemhez kapcsolódó eseményeket megismerje. Én megköszönöm ezt a közös munkát.”

Ezek a mondatok akkor válnak érdekessé, amikor sok-sok hónappal később Farkas Vladimír kijelentette, hogy semmi közöm a 2313 oldal alapján készült könyvhöz. De erről később.  

Hónapokkal korábban, amikor már az anyag nagy része birtokomban volt, elhatároztam, hogy Soros ösztöndíjat fogok kérni. Addig nem mertem, mert féltem attól, hogy a kádári állambiztonság megtudja, mit csinálok. Bár óvatos voltam, mert egyik barátom padlásán tartottam egy-egy példányt a kazettákból és a leírt anyagokból.

Úgy hallottam, hogy Aczél Györgyék úgy mentek bele abba, hogy a külföldön élő multimilliárdos Soros György anyagilag támogassa – többek között – a Rákosi és a Kádár rendszer addig ismeretlen bűneinek feldolgozását, hogyha a bíráló bizottság felét Kádárék, másik felét pedig Sorosék adják. Így akarták kontrolálni tevékenységüket.

Abban az időben barátom volt Betlen János rádiós kollégám, aki rendszeresen tudósította az egyik olasz napilapot és akivel minden akkori ellenzéki megmozduláson ott voltunk. Nem mint résztvevők, hanem mint újságírók. Neki jó kapcsolatai voltak a Soros Alapítvánnyal. Elárultam neki, hogy Farkas Vladimírral, az ÁVH volt alezredesével interjúzom most már több, mint két éve, s hogy szeretnék ehhez a hatalmas vállalkozáshoz ösztöndíjat kérni. Jancsi elmondta, hogy közeli kapcsolatban van Vásárhelyi Miklóssal, a Soros Alapítvány elnökével – aki egyébként a Nagy Imre per tizedrendű vádlottja volt – s megígérte, hogy beszélni fog vele. Nemsokára közölte, Vásárhelyi kéri, hogy keresem fel. Bementem hozzá és elmondtam neki, hogy miért szeretnék ösztöndíjat kapni. Ő azt javasolta, ne nevezzem meg konkrétan, hogy mit csinálok, mert az Aczél Györgyék által delegált kurátorok megvétózzák a támogatást. Végül is a „Törvénysértések emberi sorsok tükrében” címet adtam pályázatomnak és nevek említése nélkül röviden leírtam néhány olyan letartóztatott embernek a rövid történetét, akivel Farkas Vladimír, mint az ÁVH alezredese kapcsolatba került.

Pályázatom a következő volt:

TÖRVÉNYSÉRTÉSEK EMBERI SORSOK TÜKRÉBEN

MUNKATERV

Több emberrel készítek interjú sorozatot. Ezek egy része szenvedő alanya volt a törvénysértéseknek, mások pedig – különböző pozíciókban – végrehajtója.
Arra törekszem, hogy ezeken az emberi sorsokon keresztül széles képet kapjak az 1945-től napjainkig terjedő időszakról. Ezért a legkülönbözőbb rétegekből választom ki alanyaimat. Így ezek a portrék alapanyagul szolgálhatnak majd egy történelmi kutatómunka elkészítésénél is.
A beszélgetéseket – rádióban is leadható minőségben – magnószalagra veszem. Így alkalom adtán nyilvánosságra lehet hozni. A felvett interjúkat legépeltetem és ebből egy dokumentumkötetet készítek. Ez a munka körülbelül három-négy évig tart.
Egy-egy ember sorsáról körülbelül 25–30 órás anyagot veszek fel.
A birtokunkban lévő eredeti dokumentumokat fénymásoltatom, hogy a dokumentumkötetben felhasználhassam. A szereplőkről és a helyszínekről fényképfelvételeket készítek.
Néhány riportalanyomról röviden:
– Az egyik egy volt szociáldemokrata munkás, aki az egyesüléskor nem lépett be az MDP-be. 1950-ben letartóztatták. Először Kistarcsára, majd Recskre került. 1956-ban szabadult, 1957-ben ismét elítélték.
– A másik egy jómódú, kiváló képességű paraszt, akit kuláknak minősítenek, majd különböző indokokkal nyolc évi börtönre ítéltek.
1974-ben ő lett a helyi téesz elnöke. Kiváló szakismerete felvirágoztatta a téeszt.
– A következő egy volt járási tanácsi vezető, akit a környék gyűlölt erőszakos téesz szervezési, begyűjtési tevékenységéért. 1956-ban bujdosott, majd családját elhagyta, s Budapestre költözött. Jelenleg segédmunkás és munkásszálláson lakik.
– Felkeresek egy volt ávós tisztet is, aki az egyik alföldi munkatáborban volt vezető, majd a Váci börtönben dolgozott. 1957-ben disszidált, de miután az egyik táborban felismerték, hazaszökött. Itt rögtön elhelyezkedett annál a cégnél, amit régi "illegalitásba" vonult ÁVH-sok alakítottak 1957-ben fedőszervként. Jelenleg jól menő kiskereskedő.
– Beszélgetek majd egy volt bíróval is, aki több törvénysértő ítéletet hozott, s 1956 után is bíró volt. 1962-ben el kellett jönnie a bíróságtól. Jelenleg vidéken él, s nyugdíjasként gazdálkodik.
A beszélgetésekbe természetesen bevonom a jelenlegi és volt családtagokat is, ami lehetővé teszi a többoldalú megközelítést, valamint a családi konfliktusok, tragédiák kibontását. Ha lehetőség van, szembesítem az embereket. Például a volt bírót azzal az egykori szociáldemokrata munkással, akit elitélt.
Budapest, 1988. március 14.    
Borenich Péter

 A pályázathoz szükségem volt két olyan embernek a támogató javaslatára, akiket remélhetően a Soros Alapítvány is elfogad. Az egyik a neves történész, Litván György volt, aki korábban a Nagy Imre körül kialakult pártellenzékhez tartozott, s 1956. március 23-án a Budapest, XIII. kerületi pártaktíván a jelenlévő Rákosi Mátyást nyilvánosan lemondásra szólította fel. 1956 után pedig Kádárék bírósága hat év börtönbüntetésre ítélte.

Arra gondoltam, hogy a másik ajánló Csurka István lehetne. Ő akkoriban még nem volt olyan radikálisan szélsőjobboldali, mint amilyen később lett. Ellenzéki írónak számított, akinek azért a színdarabjai, művei rendszeresen nyilvánosságot kaptak. Őt akkor ismertem meg, amikor a Társalgó című rádiós műsorsorozatot csináltam és riportalanyként rendszeresen olyanokat hívtam meg, akiket a hivatalos média – politikai okok miatt – kizárt a nyilvánosságból. Amikor bejött a műsor felvételére, előtte a rádió Pagodájában beszélgettem vele. Másnap jó néhányan szóvá tették, hogy miért állok szóba egy ilyen emberrel. Később néhány alkalommal találkoztunk a budapesti éjszakában és jókat ittunk.

Ebben az időben terjesztették róla a következő történetet. Csurka nyaranként a szigligeti alkotóművészek házában dolgozott. Esténként aztán jól felöntött a garatra. Ilyenkor mindig hangosan szidta a kommunistákat. Meghallotta ezt Aczél György, az MSZMP KB kulturális ügyekkel foglalkozó titkára, aki állítólag azt mondta: „mondják meg Csurkának, hogy néha rúgjon be baloldalra is, és olyankor szidhatná a jobboldaliakat is”.

Felhívtam Csurkát, hogy szeretnék vele beszélni. Mondta, hogy szombatonként a Déli pályaudvar melletti szállóban szaunázik, menjek oda tíz órára. Elmondtam neki, hogy miért kértem a találkozót. Kérésemre határozott nemet mondott. Ezt azzal indokolta, hogy az elmúlt hónapokban jó néhány erdélyinek volt a támogatója és az utóbbi időben egy sem kapott Soros ösztöndíjat. Ezért elhatározta, hogy mostantól kezdve megszakít minden kapcsolatot az Alapítvánnyal. Nem volt mit tennem, másik ajánlót kellett keresnem. Végül is Mészöly Miklós író vállalta ezt a feladatot. Természetesen mindkettőjüknek elmondtam, hogy Farkas Vladimírral interjúztam és ebből készítek könyvet. Itt olvasható mindkét ajánlat.     

Javaslat

Borenich Péter pályázatát "Törvénysértések emberi sorsok tükrében" címmel tervezett interjúsorozat készítését mind a pályázó személye és eddigi tevékenysége, mind pedig a megjelölt téma szempontjából igen figyelemre méltónak tartom.
Mindaz, amit Borenich Péter dokumentumjátékaiból és riportműsoraiból látni vagy hallani módom volt, határozott tehetségre vallott, akinek kitűnő érzéke van emberi sorsok s azokon belül a drámai szituációk megragadására és bemutatására. Ennek alapján bízni lehet abban, hogy ezt a képességét a jelenről a közelmúlt tragikus színtereire is át tudja vinni, s ott is alkalmazni tudja.
Ami pályázati témáját illeti: a magam részéről rendkívül fontosnak és – a dolog természetéből adódóan – halaszthatatlanul sürgősnek tartom, hogy az "ötvenes évek" ismert és – még inkább – feltáratlan törvénysértéseinek minél több részletét és szereplőjét, kis és nagy elkövetőjét és áldozatát megismerjük. Elsősorban olyan személyekre kell kiterjeszteni ezt a tevékenységet, akik eddig a háttérben maradtak vagy teljesen ismeretlenek voltak. A  pályázati munkaterv ebből a szempontból is ígéretesnek látszik.
A pályázat elfogadását mindezek alapján: javasolom.
Budapest, 1988. március 16.
Litván György

 

MTA-SOROS Alapítvány Kuratóriumának,
Helyben

Tisztelt Kuratórium!
Borenich Péter mellékelt munkatervének ösztöndíj támogatását a legmelegebben ajánlom.
Elmúlt negyven évünk történelmi-társadalmi átalakulása olyannyira összetett volt, hogy mai és jövendő történelem ismeretünk és történetírásunk aligha nélkülözheti a még élő kortárs tanuk emlékezetét. Ha valamikor, ma igen fontos nemzeti-etikai munkafeladat ennek az emlékezetnek a "kiszerelése".
Borenich eddigi munkássága messzemenően garantálja, hogy ezt a munkát átfogó és pártatlan szempontok szerint végigpásztázza:
Időszerű, nélkülözhetetlen és sürgető feladat.
Kérem a T. Kuratóriumot, hogy kedvezően bírálja el Borenich Péter kérelmét.
Budapest, 1988. március 1.
Tisztelettel
Mészöly Miklós                                           

Pályázásom sikeres volt. Két évig havi hatezer forint ösztöndíjat kaptam. Ezen kívül ötvenezer forintot adtak dologi kiadásra. Tehát összesen 194.000 forintnyi volt a segítség. Ez a nyolcvanas években szép pénz volt. De ha figyelembe veszem azt, hogy közel három éven keresztül összesen ötvenkétszer készítettem felvételeket és ezt mind nekem kellett legépelni, akkor már másképpen néz ki a helyzet. S akkor még hátra volt a könyv elkészítése.

Amikor Farkas Vladimír megtudta, hogy Soros ösztöndíjat kaptam, azonnal követelte, hogy új megállapodást kössünk. Azt mondta, hogyha elzárkózom ezelől, akkor semmit sem enged nyilvánosságra hozni. Az új megállapodás lényege az volt, hogy ő is kér az elkészült könyv után szerzői honoráriumot. Közölte, hogy harmincöt százalék az övé. Úgy látszik, hogy addigra már feladta azt az alapelvét, amit az első szerződéskötéskor mondott: „Erkölcstelen lenne, ha én ezért pénzt kérnék”. Követelésének kénytelen voltam eleget tenni.

Tevékenységem egyik része lezárult. Következett a második szakasz. Dokumentumkötetet kellett szerkesztenem a 2313 oldalas anyagból. Úgy reméltem, hogy két-három hónap alatt elkészülhetek a végleges változattal. Elhatároztam, hogy kizárólag azokra a mondatokra építek, amiket ő mondott. Természetesen tömöríteni fogok, a hosszú, sokszor érthetetlen körmondatokat egyszerűsítem, érthetővé teszem, az alanyt egyeztetem az állítmánnyal, stb. Erre azért is szükség volt, mert riportalanyom gyerekkorában szlovák, magyar és orosz iskolába járt, s gondjai voltak a szabatos fogalmazással. A kézirat készítésekor elhagytam a párbeszédet, s egyes szám első személyben fogalmaztam.

Az elkészült fejezeteket folyamatosan átadtam riportalanyomnak. A könyv egyharmadával készülhettem el – már a Rajk perig is eljutottam – amikor kijelentette, hogy nem hajlandó elfogadni addigi munkámat, mert a fejezetek az olvasóban szovjet- és zsidóellenes érzéseket kelthetnek. Itt szeretném megerősíteni, hogy a kéziratba egyetlen mondatot sem írtam bele, abban kizárólag Farkas Vladimír mondatait használtam fel. Azt mondtam neki, hogyha így érzi, az bizonyára a tények miatt lehet. Az ÁVH-n ugyanis rengeteg zsidó származású ember ténykedett, s a szovjetellenesség sem véletlen. Mindenesetre nem engedte meg, hogy a többi fejezetet is elkészítsem. Azt mondta, hogy majd ő áll neki a munkának, s a továbbiakban az általa átadott fejezeteken dolgozhatok.

Ezzel egy időben újabb igénnyel állt elő: a szerzői jogdíj ötven százalékát követelte. Kénytelen voltam ebbe is beleegyezni. Eredetileg én is ezt ajánlottam neki, viszont ebben az esetben a 133 óra felvétel legépelését és minden költséget nem vállaltam volna.

Riportalanyom a 2313 oldal alapján előröl kezdte az egész munkát. Végül olyan új nyersanyagot készített, amelyben saját személye már „árnyaltabban” jelenik meg. Korábban is törekedett arra, hogy ne úgy mutassa be magát, amilyen valójában, hanem ahogyan ő szeretné láttatni személyét. Ebben a változatban aztán még messzebb került a valóságtól.

Az általa készített új nyersanyagon tovább dolgoztam. Addig azt hittem, hogy bonyolult, sokszor érthetetlen körmondatai, nyelvtani hibái csupán az élőbeszéd miatt vannak. Előfordult, hogy egy-egy leírt mondatán, vagy egy-egy bekezdésen hosszú perceken keresztül törtem a fejem, s jó időbe tellett, amíg kibogarásztam, vajon mit is akart mondani. Terjengősen fogalmazott, mindent bele akart zsúfolni a kéziratba. Amikor látta, hogy milyen drasztikusan szerkesztek és tömörítek, azt mondta: „Ez mégis csak az én életem, s tudom, mi a fontos ebből”. Erre azt feleltem neki, ha az egész életét – a legapróbb részleteket is beleértve – meg akarja írni, ám legyen, de azt a variációt mutassa meg a családjának, és tegye be az asztalfiókjába, Aztán néha, amikor kedve van hozzá, olvasgassa. De a nagy nyilvánosságnak szánt könyvet meg kell szerkeszteni, annak feszesnek kell lenni, nem szabad jelentéktelen részletekkel terhelni az olvasót, s főleg nem szabad ugyanazt kétszer-háromszor-ötször leírni.
Hosszú, kemény viták következtek. Kapcsolatunk már-már kritikus szakaszba érkezett, amikor közölte, hogy megtalálta azt a kiadót, amelyikkel szerződést kötne. Hosszú töprengés után elfogadtam javaslatát, mert arra gondoltam, hogy gyakorlott kiadó segítségével megfelelő kézirat kerül majd nyomdába. Sajnos ebben is csalódnom kellett.

Farkas Vladimír az Interart Kiadót választotta, melynek vezetője Pánczél Géza, aki korábban hosszú időn keresztül az állambiztonsági szolgálat tisztje volt, irodalmi szerkesztője pedig a gyenge képességű, „életművész” Bakonyi Péter, aki kollégám volt a Magyar Rádióban.

Az első megbeszélésen ott ült velem szemben Farkas Vladimír, Pánczél Géza, Bakonyi Péter és egy jogász. Valamennyien Farkas Vladimír oldalán álltak. Közölték velem, hogy nem húzhatok az akkor már 1056 oldalas anyagból. Ezen kívül csorbították szerzői jogaimat is. Nem engedték meg, hogy – Farkas Vladimírhoz hasonlóan – rövid előszót írjak. Kizártak a kötet készítésének végső fázisából is. Nem kaphattam meg azt a kéziratot, ami a nyomdába került. Nem nézhettem meg a kefelenyomatot. Semmi beleszólásom nem volt, hogy milyen legyen a borító. Hosszú, kemény harcomba került, hogy megkapjam a lektori véleményt. De a legsúlyosabb az volt, amikor Farkas Vladimír kijelentette, hogy semmi közöm a könyvhöz, nem vagyok szerzőtárs, s nekem egy fillér sem jár. Hosszú csaták következtek. Riportalanyomat bíztattam, hogyha ez a véleménye, forduljon bírósághoz, mert önkényesen nem tudja megváltoztatni a megkötött szerződéseket. Csak akkor hátráltak meg, amikor kértem a nyomda címét, s közöltem, hogy bírói úton azonnal megtiltom a könyv nyomtatását.

Végül is kénytelen voltam kompromisszumot kötni. Belenyugodtam abba, hogy nevem leparancsolták a címlapról, s csupán a hátsó és a belső borítón szerepeljen a következő szöveg: „A könyv annak a 133 órás magnó felvételeknek a felhasználásával készült, amelyben 1985. április 10-e és 1988. január 27-e között Farkas Vladimír elmondta életét Borenich Péternek.”
Az 50-50 százalékos honorárium megosztás viszont maradt.

Mindenesetre örültem annak, hogy több, mint ötéves kemény munkám eredményeként megjelenhetett a kötet. Fontosnak tartottam, hogy a riportalanyom által elmondott történetek, nevek, események nyilvánosságra kerüljenek. Én mindenesetre egyetértettem Sükösd Mihállyal, aki a következőket nyilatkozta: „Farkas Vladimír állításainak egy része igaznak tetszik, egy része fél ténynek, stilizált ténynek mondható, egy másik kemény része viszont minden bizonnyal hamis”. Majd később: „(Farkas Vladimír) ... a „Nincs mentség” címet adja kötetének, földig hajol bűnbánatában, ugyanakkor egy korszakot és benne a maga legkevésbé sem sokadlagos tevékenységét – amely emberek megkínzásával, halálával járt – tökéletes, jéghideg kívülállással tudja demonstrálni.” ... „Bajban lesz az utókor, a történettudomány, ha Farkas Vladimír eme művét – amelyet ismétlem: minden személyes irtózásomtól függetlenül közérdeklődésre számon tartónak mondhatok – hiteles kútfőként óhajtja megítélni” (168 ÓRA – II. évfolyam 41. szám).

Befejezésül Farkas Vladimír utolsó törvénytelen lépéséről. Mentem az utcán 1990 szeptember elején, s hallottam, hogy az újságárus kiabálja:  
„Farkas Vladimír ÁVH-s alezredes vallomása a szerkesztőségben! Itt a Riport legfrissebb számaaaa!”.

Természetesen azonnal megvettem a lapot. Ebben egy riportban harangozták be, hogy Farkas Vladimír könyvéből részleteket fognak közölni a következő lapszámokban. Rövid részlet a cikkből:

– Mikor kezdte el írni könyvét?
– Az 1980-as évek elején kezdtem hozzá. A kézirat körülbelül háromezer oldal volt. Sokat húztam belőle.
– A könyve miről szól?
– Elsősorban önvallomás. Tehát a saját életutamat írtam meg, és persze mindent, ami körülöttem történt.
– Miért érezte, hogy írnia kell magáról?
– Elsősorban személyes sorsomon és tapasztalatomon keresztül próbálok számot adni a hazai „ötvenes” évekről.   

A következő számokban azután hatalmas cím alatt közöltek részleteket abból a könyvből, amelyiknek társszerzője voltam. De erről egy szó sem esett.

02

Első lépésként levelet írtam Hámori Tibornak, a Riport című újság főszerkesztőjének. Ebben közöltem vele, hogy bár a Nincs mentség című könyvnek társszerzője vagyok, ennek ellenére a lapban mégis csak egyedül Farkas Vladimírt jelölték meg szerzőként. A főszerkesztő válaszában egyszerűen lerázott engem. Levelének lényege az volt, hogyha bármilyen panaszom van, azzal forduljak Farkas Vladimírhoz.
Ezt nem tettem meg, mert tudtam, hogy az ÁVH „nagymestere” továbbra sem változtat törvénysértő módszerein.

Elhatároztam, hogy nem hagyom annyiban. Ezért pert indítottam a Fővárosi Bíróságon. Ügyvédet nem fogadtam, mert eddigi tapasztalataim alapján az volt a véleményem, hogy sokszor felkészületlenül improvizálnak és erre nekem nem volt szükségem. Különben is a bírósági pert olyannak tekintettem, mintha rádiós dokumentumjátékot készítenék, ahol nekem aktív szerepem van. Az én feladatom a tények feltárása. A bíró a rádióhallgató, aki eldönti, hogy kinek van igaza.

Nagyon élveztem, amikor képzett jogászok ellen nyertem. A bíróság mindenben nekem adott igazat. Megállapította, hogy az újság jogsértést követett el, ezért a Riportnak ki kellett fizetnie számomra ugyanakkora szerzői honoráriumot, mint Farkas Vladimírnak. Ráadásul kamatostul. Ezen kívül nyilatkozatott kellett közzé tennie, hogy a szerkesztőség megsértette szerzői jogomat.  

Ezek után kértem a Magyar Újságíró Szövetség Etikai bizottságát is, vizsgálja meg, hogy Hámori Tibor főszerkesztő nem követett-e el etikai vétséget. Végülis a háromtagú bizottság vétkesnek találta őt, ezért határozatban ítélte el erkölcstelen tettéért.

Amikor édesanyámnak elmeséltem, hogy Farkas Vladimír még 1991-ben is mire képes, röviden csak annyit mondott: „Édes fiam jegyezd meg, hogy kutyából nem lesz szalonna”. Ebben maradtunk.