Történetem... a Veszprém Megyei Rendőr-főkapitányság Politikai Nyomozó Osztályával (1957)

 

borenich_p-bortonbenHétfő volt, 1957. április 29-e. Emlékszem, tanítás után egyedül baktattam le a veszprémi várból. Igyekeztem, nehogy lekéssem az ebédet, mert a kollégiumban nagyon szigorúak voltak. Amikor ezen a hátsó úton mentem le, s elértem a Benedek hegyet, sokszor eszembe jutott az a gimi bál, amiről Pannival kiszöktünk és a gyönyörű május estén a padon hevesen csókolóztunk. Máig sem tudom megfejteni, hogy miért is maradt abba ez a hirtelen fellángolás. Talán, mert egy évvel idősebb volt nálam? Mert ez abban az időben és abban az életkorban még számított. De az is lehet, hogy azért, mert ő a következő évben már más városban tanult tovább.

Fotó: Letartóztatásomkor, 17 évesen

Leértem a Davidikumba, mert a forradalom után a Lovassy László Gimnázium fiú kollégiuma ott volt, ahol korábban a kispapok laktak.  Ez az épület a Séd partján fekszik, nem messze a veszprémi viadukttól. Sokkal jobb volt ott lenni, mint a régi szegényházban. Korábban ugyanis ott laktunk.
Az ebédet sikerült elérnem. Ráadásul dupla adag „pulutykát”, vagyis kelkáposzta főzeléket kaptam, mert az a szakács néni volt ott, aki kedvelt.
Utáltam a délutáni kötelező stúdiumot, mert négytől háromnegyed hétig akkor is ott kellett ülni a tanulószobában, ha nem volt feladva semmi. Héttől aztán vacsora, s takarodóig végre szabad foglalkozás. Eszembe jutott, hogy vajon édesanyám tud-e küldeni nekem süteményt születésnapomra. A kis bakonyi faluból ugyanis nem volt könnyű csomagot eljuttatni a koleszbe, mert a bányász busz csak Várpalotáig járt, s onnan kevés tési ember jött be a megyeszékhelyre. Márpedig az én tizenhetedik születésnapom szombaton, május 4-én lesz.
Takarodó előtt még kimentem a mosdóba lábat és fogat mosni, s villanyoltásra már bent is voltam az ágyamban. Tizenketten aludtunk egy szobában. El lehet képzelni, hogy milyen büdös volt a teremben.
Már éppen elszenderedtem, amikor valaki felkapcsolta a villanyt. Farkas Géza, kollégiumunk igazgatója volt egy férfi társaságában.
„Borenich, Erdélyi öltözzenek!” – mondta határozottan. Nem tudtuk mire vélni a dolgot. Felöltöztünk, s kimentünk velük a folyosóra. Ekkor döbbentem meg igazán. Négy szürke egyenruhás férfi géppisztolyt szegezett ránk, s közrefogva bennünket ránk parancsoltak, hogy „indulás!”. A hátsó bejárathoz tereltek. Kiérve az udvarra láttuk, hogy géppisztolyos emberek fogják körbe az épületet, s hátul ott áll négy leponyvázott teherautó. Engem és egyik kollégiumi társamat felparancsoltak a legközelebbi teherautóra, ahol padok voltak. Menet iránnyal háttal kellett ülni. Két géppisztolyos kapaszkodott fel hozzánk, s a teherautó elindult.
Alig kanyarodtunk ki az udvarból, amikor egyszer csak az egyik fogta gumibotját és akkorát vágott a combomra, hogy a csillagokat láttam. De ez még semmi ahhoz képest, ami ezután jött. Útközben még kaptunk néhányat a gumibottal egészen addig, amíg be nem értünk a Rendőrkapitányság udvarára. Remegő lábakkal szálltam le a teherautóról.
Feltereltek az első emeletre, ahol egy hosszú folyosó volt, a végén egy rácsos ajtóval. Két oldalon végig szürkeruhás fegyveresek álltak.
„Azonnal menjen végig a folyosón, egészen az ajtóig!” hangzott a parancs. Elindultam. Alig tettem meg két lépést, az egyik „Kádár huszár” – mert így hívtuk ezeket a szürke egyenruhásokat – hatalmasat vágott rám a gumibotjával. Elkezdtem gyorsítani lépteimet, hogy minél előbb elérjem célomat, de minél jobban siettem, annál többen ütöttek, ahol értek. Valódi vesszőfutás volt. Azt hittem, soha sem érek a folyosó végéig. Végre elértem a rácsos vasajtót. Megváltásnak éreztem, amikor nagy csattanással becsukódott mögöttem. Bent a folyosón már jó néhányan voltak arccal a falnak állítva.
„Falnak fordul, orrát odanyomja, kezét hátra rakja, nem néz se jobbra, se balra”! – hangzott a parancs. Egy szürkeruhás fel, s alá sétált, hogy ellenőrizzen bennünket.
Kíváncsi voltam, kik lehetnek sorstársaim. Ezért amikor elhaladt mögöttem, oldalra pislantottam, s láttam, hogy a legközelebbi szomszédom a fizika tanárom. Amikor balra néztem, egy hatalmas ütést éreztem a tarkómon. Az orrom majdnem eltörött.
„Mondtam, hogy nem néz sehova!” – üvöltött a felvigyázó. Közben eleredt az orrom vére. Azt megengedte, hogy elővegyem a zsebkendőmet, s azzal törölgettem a vért. Szerencsére hamar elállt a vérzés.
Körülbelül fél óráig álltam így, aztán bevezettek egy kihallgató szobába. Két férfi volt bent. Az egyik kérdezett, a másik pedig vert.
„Milyen ellenforradalmi tevékenységet végzett?” – hangzott a kérdés.
„Semmilyent” – válaszoltam.
Erre olyan hatalmas pofont kaptam, hogy csak úgy csengett a fülem. Akkor szakadhatott be a dobhártyám.

De mielőtt folytatom a történetet, röviden az előzményekről.

1956. október 22-én este néhányan ott ültünk a tanulószobában és hallgattuk a Magyar Rádiót. Tudtuk azt, hogy Pesten az egyetemisták már tüntetést szerveznek. Egyszer csak megszakadt az adás, s a bemondó közölte, hogy Gerő Ernő mond beszédet.
Felháborított bennünket az, amit hallottunk. Másnap az iskolában is forradalmi volt a hangulat. Nem sokkal ezután elhatároztuk, hogy mi is felvonulunk. Elmesélhetetlen az a lelkesedés, ami elöntött bennünket. A legtöbbet hangoztatott jelszó a „Mars ki ruszki” volt. Ahogy vonultunk Veszprém utcáin, idős nénikék és bácsikák könnyezve integettek boldogan az ablakokból. Nem hitték, hogy ez még életükben megtörténhet.
Iskolánk felvonulásának irányításában részt vett Gyüre Attila igazgató is, aki később köpenyegén nagyot fordított, s az évzárón bennünket – akiket letartóztattak – már ellenforradalmárnak nevezett.
Amikor egyre veszélyesebb lett a helyzet, tanítási szünetet rendeltek el, s minket, kollégistákat haza küldtek. Úgy gondolták, hogy otthon jobb helyünk van.
Nem számítottam arra, hogy olyan sokáig nem lesz tanítás, ezért kevéske ruhámat bent hagytam Veszprémben.
Nagyon érdekelt, hogy mi van a városban, ezért meggyőztem szüleimet, hogy a ruháimat el kell hoznom. Viszont a buszok nem jártak. Egyik nap megjelent a faluban egy teherautó, hogy élelmiszert gyűjtsön a pesti forradalmároknak. Sikerült felkéredzkednem, s ők elvittek Zircig. Elmondhatatlan az az önzetlen lelkesedés, ahogyan fogadtak bennünket a falvakban. Jásdon, Szápáron, Csetényben, Nagyesztergáron mentünk keresztül, s a parasztok hozták a tojást, a kolbászt, a sonkát, a frissen sült kenyeret, hogy ők ezzel segítik a pesti forradalmárokat. A kollégiumban nem maradhattam, ezért visszamentem Tésre.
November 4-én hajnalban Nagy Imre hangjára ébredtem. Szüleimmel egy szobában aludtam, ahol édesapám minden hajnalban már rádiózott. Először Bécset hallgatta, majd a Kossuthot. Mélységesen megdöbbentett a hír, hogy az oroszok megtámadtak bennünket. Nagyon szerettem volna ismét Veszprémbe menni, de szüleim nem engedtek el.
A tanítás január 7-én kezdődött. Visszatérve a kollégiumba néhányan arról beszélgettünk, hogy milyen gyalázatosak az oroszok, hogy leverték a forradalmat. Tanakodtunk azon, hogy mit kellene csinálni. Akkor már hallottunk arról, hogy mozgalom indult „Márciusban Újra Kezdünk”, vagyis rövidítve „MUK” elnevezéssel. Komolyan gondoltuk azt, hogy nemzeti ünnepünkre, március 15-re el lehet zavarni a Kádár-féle bandát. Kapóra jött, hogy egyik kollégiumi társunk elmesélte, hogy ő belépett az „ Ifjú Magyarok Szövetsége” szervezetbe és ott azt a feladatot kapta, hogy alakítsa meg a kollégiumban ennek helyi tagozatát. Hatan, vagy heten döntöttünk úgy, hogy belépünk ebbe a titkos szervezetbe. Röpcédulákat írtunk, és szórtuk szét különböző helyeken.
Április huszonnegyedikére nagygyűlést hívtak össze a gimnázium dísztermébe, ahol meg akarták alakítani a KISZ, vagyis a Kommunista Ifjúsági Szövetség helyi szervezetét. Az esemény tanítási időben, délelőtt volt, ezért fel kellett vonulnunk. Elhatároztuk, hogy megakadályozzuk a KISZ megalakulását. Eldöntöttük, hogy mindenki búgni fog csukott szájjal, ezért nem fogják tudni, hogy ki vesz részt az akcióban. A díszteremben körülbelül négyszázan voltunk. Amikor megnyitották az ülést, búgni kezdtünk. Egyre többen vettek részt az akcióban. A zárt teremben a búgáson kívül semmit sem lehetett hallani. Azt láttuk, hogy először az iskola igazgatója, Gyüre Attila hadonászik, de hangját nem lehetett hallani, majd Horeczky Károly, a leendő KISZ titkár próbál valamit mondani, de ő is hasonlóan járt. Végül is teljes volt a sikerünk, mert ott megakadályoztuk a szervezet megalakítását. Ez persze nem jelenti azt, hogy néhány nappal később – most már nélkülünk – mégis csak lett az iskolának egy kommunista egysége.
Ebben az időben jelent meg a kollégiumban Herceg János, akit Farkas Géza igazgató úgy mutatott be, hogy egyetemre jár, és azért jött, hogy meggyőzzön bennünket a marxizmus helyességéről. Naponta járt ki hozzánk, s négyen-öten gyakran vitatkoztunk vele.
Először akkor fogtam gyanút, hogy ez az ember nem egyetemista, amikor észrevettem, hogy valaki kutatott az asztalfiókomban, meg a szekrényemben. Nem volt nehéz megállapítanom, mert kényszeres vagyok, és mindent pontosan ugyan oda rakok, ahova szoktam. Ha bárki is megváltoztatja a helyeket, azonnal észre veszem. Így történt ez akkor is.
A második eset, ami már nem a gyanúnkat erősítette meg, hanem bizonyságot is szolgáltatott, az a pisztoly volt. Herceg felakasztotta ballonkabátját a fogasunkra és elment vacsorázni. Ahogy a padok és a fogas között elmentem, nekiütköztem egy vastárgynak. Megnéztem, hogy mi az, s egy pisztolyt vettem ki a zsebéből. Felmerült bennem, hogy elteszem, de józan eszem azt diktálta, hogy sürgősen tegyem vissza. Így is történt. Ekkor már biztosak voltunk abban, hogy egy civil rendőrrel állunk szemben. De ez nem zavart bennünket abban, hogy továbbra is vitatkozzunk vele. A letartóztatottak azok közül kerültek ki, akik a leghangosabbak voltak.

De térjünk vissza a rendőrségi szobába.

Elhatároztam, hogy nem mondok semmit. Erre még jobban vertek. Amikor az egyik elfáradt, átjött a szomszéd szobából egy másik verőlegény és az ütött. Közben tornáznom kellett. Húsz-harminc guggoló ülés, aztán fekvőtámasz. A legnagyobb tenyerű akkora pofonokat adott, hogy csak úgy zúgott a fejem. Megkérdezte, hogy ismerem-e az egyik gimnazista lányt. Mondtam, hogy igen, ő osztálytársam. „Megb...tad, mi?” – kérdezte. „ Nem” feleltem. Erre még jobban ütött. Kiderült, hogy gyakran utazik ugyanazon a buszon, mint ő, s hiába próbált meg kikezdeni vele, mindig kudarcot vallott. Ezzel is dühítette magát, s még jobban vert.
A másik közölte, hogy szervezkedés és a népi demokratikus rend elleni izgatás miatt bíróság elé fognak állítani, börtönbe fogok kerülni és ki fognak zárni az ország összes középiskolájából.
Hajnali ötig tartott a kihallgatásom, de nem mondtam semmit sem. Akkor átvezettek a szomszéd folyosóra és belöktek egy cellába, ahol egymás hegyén-hátán aludtak az emberek. Helyet szorítottak nekem, s fáradtan zuhantam le a szalmazsákra. Azonnal elaludtam. Másnap kiderült, hogy nyolcan vagyunk egy kétszemélyes cellában.
De alig aludtam el, máris azt hallottam, hogy „Ébresztő, fel!”. Hatkor kellett ugyanis felkelni. Akkor derült ki, hogy matematika tanárom, a későbbi gimnáziumi igazgató, Knoll János mellett aludtam. Hétkor hozták a reggelit és cigarettaosztás is volt. Mindenki kapott nyolc szál Kossuthot. „Én nem dohányzom, nem kérek cigarettát”- mondtam a börtönőrnek. Amikor becsukta az ajtót, tanárom leszidott, hogy miért nem fogadtam el az adagomat, ő szívesen elszívta volna. Másnap már kértem cigit, s neki adtam. Néhány évtizeddel később, amikor a Lovassy Gimnáziumnak évfordulója volt, s tudtam, hogy találkozom az akkor már igazgató Knoll Jánossal, vettem egy doboz Kossuthot, kivettem belőle nyolc szál cigit, s átadtam neki azzal, hogy ezzel tartozom. Mindketten könnyeztünk.
Reggelire szörnyű tejeskávé féleséget adtak, egy szelet kenyérrel. Az idősebbek felvilágosítottak, hogy azért olyan furcsa ízű a lötty, mert bróm van benne. Ezt azért rakták bele, hogy férfiasságunkat féken tartsák.
Napközben békén hagytak. De amikor négy óra után elcsendesült az élet, újra átvittek vallatni. A módszer ugyanaz volt, mint az előző éjjel. Csak most a verő ember volt más. Úgy látszik elfáradt a nehéz éjszaka miatt, s most pihen.
Következő délután kiültettek a folyosóra, s nyitva hagyták az egyik szobaajtót. Egyszer csak azt hallottam, hogy egyik társunk részletesen elmond mindent pontról pontra, hogy mi történt. Semmit sem hagyott ki. Nyilván nem véletlenül ültettek ki, s nem véletlenül hagyták nyitva az ajtót. Azt akarták, hogy mindent halljak. Biztos nem akartak velem tovább bajlódni.
Ezután már nem volt értelme tagadni. Kénytelen voltam elmondani én is, hogy mi történt.
Közben folyamatosan engedték ki cellatársaimat. Többen mondták, hogy őket csak azért hozták be, nehogy a május elsejei ünnepen valamilyen balhét csináljanak. Kollégiumi társaim közül is többeket kiengedtek, csak ketten maradtunk bent. Engem továbbra is vallattak, de már nem volt annyi verés. Máig sem tudom, hogy mit akartak még megtudni tőlem. Valószínűleg azt hitték, hogy még más is van az én „rovásomon”. Végül is hat nap után kiengedtek. Azt mondták, hogyha ezután bármit is csinálok, nem fogom megúszni ennyivel. Börtönbe fogok kerülni és kizárnak az ország összes középiskolájából. Azt is közölték, hogy tilos arról beszélni, ami bent történt velünk.
Végül is csoportunkból egy fiút ítéltek el. Azt, aki megszervezte az Ifjú Magyarok Szövetségét a kollégiumban. Ha jól emlékszem, félévi börtönbüntetést kapott.
Következő hétfőn tornaóránk volt. Le kellett vetkőznöm trikóra és klott nadrágra. Emlékszem a fiúk elképedve nézték a karomat, a hátamat, a combomat. Tele voltam kék és lila foltokkal. Én akkor hősnek éreztem magam. Úgy gondoltam, hogy sikerült szembeszállnom a hatalommal.
Alig telt el egy hét, megint letartóztattak. Elkezdtek vallatni. Azt hitték, hogy mást is csináltam. Megint közölték, hogy az ügyész szervezkedés és a népi demokratikus rend elleni izgatás miatt vádat fog emelni ellenem. Ezen kívül ki fognak zárni az ország összes középiskolájából. Azt mondták, hogy mindezt megúszhatom, ha aláírok egy nyilatkozatot arról, hogy a jövőben együtt fogok működni a rendőrséggel. Azt válaszoltam nekik, hogy erről szó sem lehet. Ekkor ismét elkezdődött az a veréssorozat, amit már egy héttel korábban megtapasztaltam. Pofonok, gumibot, torna. Közölték, hogy levisznek Balatonkenesére. Nem értettem, hogy ez mit jelent. Egyik cellatársam mesélte, hogy ott alkalmazzák a legkülönfélébb kínzásmódokat. Például télen léket vágtak a Balatonba és meztelenre vetkőztetve nyomták le az embereket a jéghideg víz alá. Két napig bírtam, majd ismételt unszolásukra azt válaszoltam, hogy aláírom a nyilatkozatot. Azt határozottan tudtam, hogy úgysem fogok együttműködni velük.  Úgy gondoltam, hogyha kikerülök innen, úgysem kényszeríthetnek erre.
Ezután elém tettek egy papírt, adtak egy ceruzát és felszólítottak, hogy írjam le azt, amit diktálnak. Azzal kezdték: elismerem, hogy ellenforradalmi röpcédulákat készítettem és kormányellenes propagandát fejtettem ki a diákok között. Azzal folytatták, hogy tudatában vagyok annak, hogy bűncselekményt követtem el. Azért, hogy a büntetést elkerüljem, felajánlom szolgálatomat az állambiztonsági szerveknek. Álnevet is adtak. A Bodrogi nevet találták ki.
Másnap kiengedtek. Hihetetlen dühöt és gyűlöletet éreztem irántuk.
Még bent megígértették velem, hogy két hét múlva találkozni fogok a veszprémi kisállomáson az egyik vallatómmal. Természetesen nem mentem el. Következő héten, telefonon hívtak fel a kollégiumban, s közölték, hogy a két hét múlva legyek ugyanott. Akkor sem mentem el. Szerencsére jött a nyári szünet, s három hónapra haza költöztem Tésre, a kis bakonyi faluba családomhoz. Szeptemberben még kétszer próbálkoztak velem, de aztán abbahagyták a kísérletezést. Érettségi után pedig feljöttem Budapestre, s eltűntem a szemük elől.

borenich_szabadulas_utanBüntetés nélkül mégsem úsztam meg az esetet. Hat évig gyári munkás voltam, mert nem vettek fel egyetemre. Hiába felvételiztem a Színművészeti Főiskolára, a TF-re, vagy az Eötvös Loránd Tudomány Egyetem jogi karára mindenhonnan hely hiány miatt elutasítottak. Ez utóbbi felvételin az a Horeczky Károly volt írásbelikor a felvigyázó, akinek KISZ titkárrá való megválasztását a Díszteremben megakadályoztuk. De hiába próbálkoztam más munkahelyen elhelyezkedni. Először örömmel fogadtak, majd másnap közölték, hogy nem aktuális az állás betöltése.

Fotó: Fél évvel szabadulásom után

Amikor 1964-ben a Magyar Rádió munkatársa lettem, megint megkerestek. Az együttműködésre ismét határozott nemet mondtam.
2001-ben, amikor törvényt hoztak arról, hogy át kell világítani azokat, akik a közvéleményt befolyásolni tudják – ide tartoztak a rádiósok is – engem is megvizsgáltak. A három bíróból álló bizottság megállapította, hogy nem működtem együtt az elnyomó szervek hatóságaival.

Amikor 1957 tavaszán kiengedtek a börtönből, azon morfondíroztam, hogyan állhatnék bosszút a vallató embereken. Azt megtudtam, hogy a legtöbb verő embert az ország másik végéből hozták ide. A Veszprém megyeieket pedig elvitték más vidékre. Ezt azért csinálták, nehogy valakinek a rokonát, falubelijét, netán testvérét vagy apját kelljen ütni, verni. Az egyik verőember, a nagytenyerű azonban helybéli volt. Egyszer-kétszer láttam a városban. De egyszer sem volt egyedül.
Következő nyáron megláttam őt a balatonalmádi strandon. Éppen egyedül ment be a vízbe. Utána mentem, s arra gondoltam, hogy hátulról elkapom a nyakát és lenyomom a víz alá. Egészen addig, amíg már nem vesz levegőt. Szerencsére nem valósítottam meg elhatározásomat. Mert ha kiderül, tényleg börtönbe kerültem volna.
Viszont 2001-ben, amikor átvilágítottak, beidéztek három volt nyomozót, akik annak idején vallattak. Elhatároztam, hogy mindegyiknek lekeverek két hatalmas pofont. De mikor megláttam őket, letettem tervemről. Szánalmas öregemberek voltak. Viszont érdemes megemlíteni, kik is voltak ők.
Dr. Kovács István
, aki akkor a Veszprém megyei Rendőr főkapitányság Vizsgálati Alosztályának vezetője volt. Ő irányította az akciót. Stefán László nyomozó. Meghalt. Ő hallgatott ki rendszeresen.
Ratkó Sándor
nyomozó, a hírhedt Rákosi miniszter, Ratkó Anna unokaöccse, a költő testvére.
Csolnoki László János,
főoperatív tiszt.
Végül, de nem utolsó sorban Herceg János, „az egyetemista”, aki szintén nyomozó volt. Kerestem őt Veszprémben, de nem találtam. A nyolcvanas években egyik volt osztálytársamtól annyit tudtam meg, hogy alkalmatlanság miatt elküldték őt a testülettől.

Mindent egybevetve: tizenhat-tizenhét éves koromban rendkívül igazságtalannak tartottam azt, ami velem történt. /Persze most is./ Meg voltam győződve arról, hogy az igazság a mi oldalunkon van, s gyalázatos az, amit csinálnak velünk. Viszont most, hetven felett úgy érzem, hogy jót tett nekem ez a vesszőfutás sorozat. Ugyanis képletesen és szó szerint is belém verték az igazságérzetet. Igaz, hogy emiatt életem során gyakran kerültem konfliktus helyzetbe. Így volt ez akkor is, amikor gyári munkás voltam, de nem volt ez másként negyvenhárom éves rádiós tevékenységem alatt sem. Dokumentumműsoraim is főleg erről szólnak. Például az igazságtalanul kivégzett 1956-os forradalmárról, dr. Brusznyai Árpádról, a tévedésből hét évre ítélt cigány férfiről, Pusoma Dénesről, a megtagadott anyáról, stb. Több száz tényfeltáró műsorban, riport összeállításban próbáltam meg kideríteni az igazságot. Mindezt a velem történt igazságtalanságnak is köszönhetem.

Borenich Péter