Miért tettem?

Panni: Itt maradsz egyedül! Vedd tudomásul!!!
Rózsi néni: Van még fakanál, fogd meg és verjél...
Panni: Nem érdekelsz engem. Nekem nem vagy már anyám, ezt vedd tudomásul... Egyszerűen ki is tagadlak...
Rózsi néni (sírva): ...Ugye, most már érthető, hogy miért tettem azt, amit tettem... Miért akartam meghalni?

Borenich Péter© dokumentumdrámája (1974)


Központos (telefonhang): Mentőszolgálat.
Panni: Jó napot kívánok. Legyenek olyan kedvesek azonnal kijönni a Vörösmarty utca 63-ba, mert édesanyám öngyilkosságot követett el gyógy­szerrel. Kérem, nagyon siessenek, mert már eszmé­letlenül fekszik. De nagyon gyorsan, kérem...
Központos (telefonhang): Jó, ki fogunk menni.

(A mentőautó indul)

apolono-orvosKórházi orvos: Kicsit hamarább jöhettek volna, ak­kor még ki lehetett volna mosni. Most már bealudt annyira, hogy megfulladhat. (Az ápolónőhöz) A kettesbe, s akkor majd meglátjuk, hogy mit tudunk csinálni.

Ápolónő: Doktor úr, a négyesbe tudom vinni.

Kórházi orvos: Akkor a négyesbe...

(Másnap a kórteremben)

Borenich: Rózsi néni, próbáljuk meg felidézni az el­múlt vasárnap eseményeit. Hogy kezdődött az a nap?

Rózsi néni (sóhajtva): Nagyon nehéz. Úgy kezdő­dött, hogy reggel nem szóltam túl korán Panninak. Vasárnap sohasem költöm fel. Azelőtt se, míg iskolás volt. Mindenki addig alszik, ameddig tud. Hadd pihen­jen... De kifogyott a vizem, s reggel olyan rosszullé­tem lett. Ittam volna egy kicsit. Szóltam Panninak: „Pannikám, kérek egy kis vizet, mert nagyon rosszul va­gyok”. Ő fönn volt akkor, mert olvasott. Mert ha nem lett volna fönn, akkor meggondoltam volna a kérést. De fenn volt. „Pannikám egy kis vizet kérek.” Mire ő: „Hagyjál már békébe’. Azt hiszed majd, foly­ton ugrálok körülötted?” – Mondom: „De Pannikám hát egyszer úgyis fel kell kelni". – „Jól van, akkor is hagyjál békén. Majd én tudom, mikor kell”. (sóhajtva) Jó... (szünet) Később megint rosszabbul lettem. „Pannikám, csak egy kis vizet, semmi mást". És akkor nagyon nyersen szólt még valamit, már nem emlékszem teljesen, hogy mit, és amikor látta, hogy csendbe' sírok, azt mondta „Már megint komédiázol?" Első esetben se komédiából vettem be a gyógyszert, most se. Nem akartam élni. Nem akarok tovább teher lenni senkinek. Se a kórházban, se otthon. Én egy kicsikét annyit vártam tőle, hogy megérti azt, hogy ez a szerencsétlen anya miattam jött haza a kórházból, hogy biztosítsam neki a lakást. Ha már otthona nem volt... gyerekkorában csak intézet, intézet... nekem meg a kórház... hát legalább annyit elvártam... egy kis melegséget... Nem sokat, csak egy kicsit...
Borenich: Rózsi néni! Amikor bevette a gyógyszert, nem gondolt arra, mi lesz Pannival?!
Rózsi néni: Nem, akkor nem. Mert látta-e ő vagy nem látta, hogy beveszem, nem tudom Hazudnék, ha azt monda­nám... Azt látta, hogy a retikülömben kotorászok... csak még magamnál voltam, amikor ők már hívták az orvost vagy mentőt, nem tudom... Az utolsó szó, amit hallottam tőle, hogy „most mire volt jó ez a ko­média?” És ha még a kezembe' lett volna száz darab, azt is bevettem volna. Mert a szó jobban fáj, mint ha ütnének.
Borenich: A két nagyobb lány mit szólt az öngyil­kossághoz?
Rózsi néni: Semmi különöset. A középső megkér­dezte: „Anyád él még?” (szünet) Hallottam... (sírva) Nem találok kiutat... Nincs kiút... Hisz az a gyönge kis szál, amibe kapaszkodtam, az elszakadt...

(Az orvosi szobában)

Borenich: Azt szeretném tudni, mi lesz most Rózsi nénivel?
Kórházi orvos: Mivel mérgezési szempontból gyó­gyult, kénytelenek leszünk hazaküldeni.
Borenich: Nem szokták ilyen esetben itt tar­tani a kórházban a beteget?
Kórházi orvos: Haza kell küldeni, annyira nincsen hely. Ha a beteg túljutott ezen az életveszélyes, bi­zonytalan állapoton, akkor sajnos tovább kell szál­lítanunk. És még így is előfordul, hogy a földön is fekszenek a betegek. Sokszor tízágyas kórteremben tizenöt beteg van.
Borenich: Látom, hogy elég sokan kerülnek be ide naponta.
Kórházi orvos: Harminc-negyven az utóbbi időben a napi felvettek száma, és kilencvenöt ágyunk van. Úgy, hogy az átlagos ápolási nap két és fél, két egész nyolc tized között van.
Borenich: Beszélgetésünk közben is megérkezett egy mentő. Sokszor sorban állnak a bejáratnál.
Kórházi orvos: Hát előfordult már, hogy hét, illetve tíz mentő is állt sorban.
Borenich: Felmerül az emberben, hogy egy magate­hetetlen néni hogy juthat nagyobb mennyiségű gyógy­szerhez?
Kórházi orvos: Ez bennünk is felmerült. Nemcsak eb­ben az esetben. Általában mindig csodálkozunk, ha fekvő beteg bekerül az osztályra gyógyszermérge­zéssel. Ha a beteg annyira tud mozogni, hogy benyúlhat a fiókjába, akkor maga veszi el. Ez még úgy-ahogy érthető. Bár nem értem meg teljesen, mért hagyják ott a közelében. De ilyen esetben, mint Rózsi néni, aki oldalra fordulni sem tud, egy kicsit csodálkoztunk, hogyan jutott gyógyszerhez.

(Beteszik Rózsi nénit a mentőbe. Indul a kocsi)

mento2

Borenich: Na, Rózsi néni, most már megyünk haza­felé, bent vagyunk a mentőben.
Rózsi néni:
Furcsa érzés... Furcsa érzés, mert én nem éreztem semmit, amikor behoztak... és most látok zöldellő fát... én évekig nem láttam... és olyan furcsa... a levegőt is más venni... és ezt nem akarják otthon megértem, hogy otthon lenni mit jelent. De azt hiszem, többet nem jövök el. Élni kell? Nem tudom, majd ez a Pannitól is függ. Vajon, hogy döntenek, mert most ők döntenek, nem én.
Mentős I: Induljunk... Hány szám alatt lakik?
Borenich: Most nincs Rózsi néninél kulcs. Mit szok­tak olyankor csinálni, hogyha nincs otthon hozzátar­tozó?
Mentős II: Hát kérem szépen a legközelebbi hozzá ­tartozót megkeressük, ha tisztában vagyunk a lakcí­mével, esetleg a munkahelyével és felszólítjuk, hogy a beteget engedje a lakásba bevinni. Na most kérem szépen, ha így nem lehetséges, akkor ugyebár rendőr­ség útján helyezzük el a beteget.
Mentős I: Személyi igazolványa van a néninek?
Mentős II: Igen.
Mentős I: Be van jelentve ebbe a lakásba, ahová me­gyünk?
Mentős II: Igen, állandó bejelentett lakása van ott.
Rózsi néni: Igen, az én lakásom...
Mentős II: És a lánya mondta, hogy nem fogja a lakásba beengedni?
Rózsi néni: Elvitte a retikülömet. Elvitte a kulcso­mat... Azt mondta, hogy ő nem él velem...
Mentős I: Értem. Hogy hívják a lányát?
Rózsi néni: Panni! A legszebb a lányaim között, leg­alábbis nekem...

(Megérkeznek a házhoz)

hazbejarat

Borenich: Mikor volt lent Rózsi néni utoljára a lakás­ból?
Rózsi néni: Nagyon régen...
Borenich: Mennyi ideje?
Rózsi néni: Évekkel ezelőtt, hosszú évekkel... Ami­kor hanyatt zuhantam a lépcsőn, és többet nem jár­tam... 6 éve... Bottal jártam már akkor, könyökös mankóval... Én még mindig erőszakoskodtam, hogy én tudok dolgozni, és tudok főzni, és fel tudom ne­velni a gyerekeimet. Én neveltem fel őket, egyedül...

lakasbejarat

(A lakásajtó nyitva. A mentősök beviszik.)

Mentős I: Maga a néni lánya?

(Panni hangosan zokog)

Mentős II: Most mi a baj, azt tessék elmagyarázni!
Panni (zokogva):
Az a baj, hogy egyedül vagyok anyámmal... tizenhét éves tanuló vagyok... nem bí­rom én ezt így vállalni. Nem tudom ezt csinálni!
Mentős I: Egy picit azért tessék megnyugodni.
Panni (továbbra is zokogva): Ma megyek be az ágynyilvántartóba, hogy...
Mentős I (nyugtatja): ...igen...
Panni: ...próbálják utókezelőbe elhelyezni... Egész­ségtelen itt neki lenni. Nem lehet... hát miért nem tud­ja ezt kivárni a kórház? Még ma bemegyek az ágy­nyilvántartóhoz. Négy órára be voltam rendelve má­ra... (zokogva) Hát én ezt nem bírom így tovább csi­nálni... Hát én ezt nem tudom... értsék meg... Értsék meg, hogy én ezt nem tudom így csinálni! Miért hoz­ták haza anyut?!
Mentős I: Addig sajnos ki kell bírni, amíg nincsen elhelyezve más kórházban.
Panni (feldúlva): Éreztem, hogy ez lesz. Éreztem... Megéreztem szinte... Anyám tönkreteszi az életem... Tizenhat éven át intézetben nevelkedtem fel. Hát miért nem érti meg anyám, hogy én nem tudom őt elvállalni? Gondozni... Nagy súlya van...
Mentős I: Nem kell elvállalni, csak addig, amíg nincs elhelyezve.

(Panni sír)

Borenich: Sok gond van ugye?
Panni (sírva): Nagyon. Nem bírom én ezt. Egy nap háromszor-négyszer tisztába tenni... Örökösen igé­nyei vannak... Ötször-hatszor ugrálni körülötte. Nem megy ez így. Iskolába járok, tanműhelybe járok. Nem megy nekem ez így tovább... Nem bírom idegileg csi­nálni... Egymagam vagyok, és nem bírom... (szünet) ...Nem bírom ezt így... Ma intézkedtem volna. Miért nem tudja anyu kivárni, míg elviszik utókezelőbe? Meg kell értenie, hogy én ezt nem bírom így csinálni. (szünet) És richtig ezt csinálja. Anyu mindig ezt csi­nálja.
Borenich: Mit?
Panni: Mindig csak énvelem... Engem akar magá­hoz húzni, hogy áldozzam fel az életemet az ő éle­téért, mert énutánam lett béna... Hát én nem tehetek erről, ezt neki meg kell értenie. Tavaly már volt így, hogy szintén hazajött, mert egy nő elvállalta, de hát visszamondta a nő, mert nem tudta, hogy mit vállal... csak későn mondta már vissza.

rozsineni-panaszkodik-a

Rózsi néni (hidegen): A gumi fejmagasítót kérem szépen...
Mentős I (Pannihoz): A fejmagasítót legyen olyan kedves.
Rózsi néni (suttogva): Ugye milyen nehéz így az élet?
Mentős (Pannihoz): És akkor majd itt legyen kedves aláírni, hogy hazahoztuk a mamát. Erre a vonalra.

(Panni aláírja az átvételi elismervényt)

Mentős I: Minden jót, viszontlátásra.
Panni: Köszönöm szépen.
Mentős I: Nincs mit, drága.

(A mentősök elmennek)

Borenich: Most mit fog csinálni?
porolon-figyelPanni (végig sírással küzködik):
Négy órakor el kell mennem az igazgatóval beszélni... erről az egész ügyről. És úgy néz ki, hogy segíteni fog, dehát mikor? Sokkal jobb lett volna, ha ott marad anyu és onnanról intézkednek, hogy elkerüljön utókezelőbe. Innenről most hát... nem tudom, hogy hogy' lesz. Most min­den attól függ, hogy az ágynyilvántartó igazgatója mit mond. Tudja-e azt elintézni, hogy anyu elkerüljön, vagy nem. Nem tudom, mi lesz... De ez így nem fog menni tovább... Én ezt nem bírom se idegileg... A szomszédok megmondják, hogy ezt így nem lehet bírni. Tavaly ugyanez volt. Anyu – nem tudom miért – nem tudta a tavalyi esetet belátni, ami volt, ugye... Akkor is elvállalta valaki... mindenki elvállalta, de sen­ki nem tudta ellátni, mert neki orvosi felügyelet, min­den kell. Neki rendesen az kell, hogy valaki itt legyen egész nap mellette. Mert neki ez kell... neki enni kell... Meleg ételt is ritkán tudtam neki főzni, mert nem érek rá, hogy főzzek neki. Tanulok, iskolába járok, hát nem érek sajnos arra rá, hogy főzzek... Én tizenhét éves tanuló vagyok... Én nagyon szeretem anyámat, amit tudtam, mindent megtettem neki, mert nagyon szeretem, és én többet sajnos nem tudok tenni és nem is tehetek többet, mert akkor kikészülök idegileg... és az én életem semmi nem lesz... Mert az én jövőmről van szó tulajdonképpen... Én nagyon-nagyon szeretem anyut... és ezt ő nagyon jól tudja, hogy ezt egyik sem csinálta... ezt, amit én. Egyik sem.
Borenich: A másik két lány nem segíthetne?
Panni: Hát azok nem, mert férjnél vannak. A leg­idősebbnek három gyermeke van. Annak is a férjével most problémái vannak, mert pincér... és iszik, satöb­bi... A középső nővéremék albérletben vannak – nyolcszáz forintos albérletben. Iskolába is jár a közép­ső nővérem, még eljönni sem tudnak... De nem is jönnének el. Ez az igazság, hogy nem is jönnének el! Mert akkor csak ők is a családi életüket bontanák fel... Hát melyik az a férj, kérem, aki megengedi azt a fe­leségének, hogy itt aludjon az anyjával, és foglalkoz­zon az anyjával egész végig? Egyik férj sincs olyan. A mai világban olyant nem találunk. Ez az igazság. Nem találunk olyant. Olyant nem. Főleg, aki egy ilyen be­teg anyával együtt élne. Ez csak egy szoba... a nővéremék még itt sem tudtak volna maradni. Mert itt voltak ők, itt laktak.
Borenich: Amíg Rózsi néni az elfekvő kórházban volt?
Panni: Igen, mert én egyéves koromtól állami gondozott voltam tizenhat éves koromig. Akkor a kö­zépső nővérem a férjével elvállalt, mert kollégiumba kerültem volna, miután feljöttem az intézetből, ők elvállaltak engem, és azért voltam én itt... Anyu addig utókezelőben volt. Anyu akkor tavaly év elején – szeptember elsején – csinált megint egy ilyent, hogy elvállalják. Akkor hazajött két hónapra. Aztán vissza­vitték, mert itt rosszul lett. A gyomrával volt valami. Megoperálták, akkor visszakerült utókezelőbe. Utána megint csinált anyu egy cirkuszt... Hogy ő nem marad ott a kórházban. Olyan magatartást tanúsított a kórházban is, hogy egyszerűen már nem tudták meg­tűrni, mert öngyilkossági kísérlet... rendőrök kihívása volt. Én legalábbis erről tudok... és nem tűrték meg. A betegek is, akik ott körülötte feküdtek, azok is panaszkodtak... és anyu egyik helyről a másikra ke­rült. Elsőnek volt egy nagyon jó helye a Dózsa György úton, ahol összeveszett szintén valami főor­vosnővel. Akkor onnan is kirúgták.

 

Borenich: Rózsi néni, nem lenne jobb egy utókezelő kórházban lenni?
Rózsi néni:
Hát most teljesen őszintén válaszolok. Hagytam végigbeszélni, de közben remegtem... Az a főorvos asszony, akit ő mond, az nem igaz. Egy taka­rítónő rám öntötte a vizeletet, amikor nagytakarítás volt, és azon a címen kaptam össze a takarítónővel. Nekem senkivel nem volt ott semmi bajom... Bármi­kor, a portásnőtől kezdve, meg lehet kérdezni... min­denkitől... Engem szerettek. A betegek is. Meg lehet kérdezni, be lehet menni, mert én feküdtem ott. Igaz, hogy türelmetlen voltam nemegyszer. De miért? Egész éjjel székletben hagytak, és amikor az a rákos néni vagy a másik társa arrébb lökte az éjjeliszek­rényt, kiborult, összetört a szemüveg, meg ez-az, ak­kor türelmetlen voltam. De azt hiszem, egészséges ember is... És az, hogy hazavágytam? Az egy olyan természetes dolog... Éveken át kórházban. Tegnap este, hogy egyedül voltam, sokat gondolkoztam. Szerintem a szeretet nem azon múlik, hogy kiabálom a szeretetet. Cselekedetben... Mit tettünk egymásért?... Mert én életet adtam. Oda­adtam az egészségem, odaadtam mindent, és ha most arról... (sírásban tör ki) ...van szó, hogy kezem-lábam elveszik... (elcsuklik a hangja, sír) érte odaadom... (szünet) ...de nemcsak mondani kell... cselekedni vala­miért... Mert... az, hogy raffináltsággal jöttem ki... igen, belátom, nem ment másképp... belátom... az én hibám, belátom. De... (nagyot sóhajt) ...nem bírtam ott maradni. Nem azért, mert nem tűrtek, nem, mert... mert ha te lennél kislányom, egyszer az elfekvőben és lehülyéznének... nem tudom, mit mondanál... meg a legközönségesebb trágár szavakat... az nem mind­egy... hogy ma visznek ki egy halottat, holnap is... az utolsó sóhajokat hallgatni. Idegileg van ez a bajom. Igen, tudom.

(A körzeti orvosi rendelőben)

Borenich: Doktornőhöz tartozik Rózsi néni. Elég régóta foglalkozik vele.
Körzeti orvosnő: Tíz év óta van egy olyan betegsége, ami kezdetben kisebb, most pedig teljes moz­gásképtelenséget okoz. Ahogy a mozgásképtelensége annyira fokozódott, hogy önmagát nem tudta ellátni, felmerült az elfekvői elhelyezés. Amit szükségessé tett az is, hogy a családja nem vállalta az ápolását és ellátását. Annak következtében, hogy ez egy viszonylag fiatal beteg és egy ilyen súlyos betegsége van, érthető, hogy a lelki élete, a pszichéje teljesen ennek megfelelően alakult át, és ebből adódik az, hogy a tíz év alatt úgyszólván Budapest összes elfekvőkórházát végigjárta. És sajnos, mindenhonnan nem úgy távozott, mint gyógyult beteg. Hanem úgy, hogy az osztály valamilyen formában igyekezett megszabadulni tőle, mert a magatartása a betegtársaival, az ápolósze­mélyzettel összeférhetetlen volt. Ez az egyik probléma. A másik meg a család viszonya az egész beteg­ségéhez. Három lánya van, és egyik sem vállalta az ellátását. Közben olyan bonyolult problémák jöttek, hogy azért van egy lakás is, ami a beteg nevén van.
A lakás egy szoba, komfort nélküli, de a lányoknak mégis valamilyen elhelyezkedési lehetőség.

falkut

Az esetle­ges eltartást olyan formában használták fel, hogy tu­domásom szerint például a legutóbbi elfekvői kihozatalának valami olyan története volt, hogy a beteget azért hozták ki és szereztek egy – tudomásom szerint legalábbis – névleges eltartót, hogy a lakást valami­lyen formában a kisebb lánynak játsszák át.

Borenich: De a középső lány is be van oda állandóra jelentve.
Körzeti orvosnő: Igen. És így közben a lányok között is van valami családi zűrzavar. Úgyhogy az egész egy áttekinthetetlen helyzet. Számunkra ebből az egészből csak az a szomorú, hogy egy tehetetlen beteg van, akinek az ellátása, a legelemibb ápolása nincs megold­va. A kosztolása egyáltalán nem megoldható. Anya­gilag olyan helyzetben van, hogy lányai semmiféle anyagi áldozatot nem vállalnak. Hát ezt a társadalom terhére hosszú távon megoldani szintén nem lehet. Ezenkívül egy mellékbetegsége van. Cukorbeteg, és az köztudott, hogy a cukorbetegek diétája lényegesen többe kerül, mint egy átlagos ember diétája. Úgyhogy neki olyan diétás kosztot kell biztosítani, ami a betegségének megfelelő. Ez anyagi probléma.

(Rózsi néni lakásában)

Rózsi néni: Hogy mondjam: pénz nélkül mulatni bajos... Művészet élni így... Most, hogy ez a nyugdíj is elmaradt... és miért nem küldik a múlt havi nyug­díjat?! ...Kis pénzből még kenyeret se tudunk venni...
Borenich: Mikor kapták az utolsó nyugdíjat?
Rózsi néni: Augusztus végén.
Borenich: Hát már október 11-e van.
Rózsi néni: Az volt írva azon az értesítésen, hogy ne zaklassuk, tíz napon belül küldik. Hát vártam, mert ahogy el-elspórolgattam, az eddig kitartott; de most már a Panninak az utolsó tízese megy már, és holnap már száraztésztát főzünk... hogy hogy' lesz tovább, azt nem tudom...
Borenich: Panni mit evett ma?
Rózsi néni: Körözöttes zsemlét. Én kiflit ettem, meg teát ittam... Nem vagyok éhes... Még ott van a kif­liből... Ez az egy jó megvan benne, hogy mióta meg­operáltak, nem vagyok éhes. Csak hogyha nagyon fáj a gyomrom – gondolom a cukor is mozgolódik –, akkor eszem valamit. Szoktam ilyen háztartási kekszet beszerezni, egy-két szemet eszem, és az elég. Nem is kívánok enni...
Borenich: Egy hónapban mennyi pénzt kapnak?
Rózsi néni: Hatszázkilencvenhét forint rokkantsági díj – először –, azután jön a családi pótlék a gyerek­re...
Borenich: Az mennyi?
Rózsi néni: Azt hiszem, most háromszázat adnak – vagy kétszázötven –, nem tudom pontosan, mert együtt adták a nyugdíjjal, az ezernegyven forint, úgy jön a családi pótlékkal együtt. Pannira, meg rám az asszony tartásdíj, az háromszáznyolcvan forint...
Borenich: Az összesen mennyi?
Rózsi néni: Ezernégyszáz-ezerötszáz forint.
Borenich: Ezenkívül mi van még?
Rózsi néni: Panni kapja az ösztöndíjat, én természe­tesen azt el nem veszem, mert kell egy cipősarkalás, hol egy harisnya kell, abból egy fillért el nem veszek, inkább az enyémből pótolok.
Borenich: Hát akkor körülbelül ezernyolcszáz fo­rintból élnek ketten...
Rózsi néni: Igen. Abból a lakbér... Aztán Ági elhasz­nálta a tüzelőt... de egyelőre betakaródzom, mert nincsen tüzelőnk...
Borenich: Hogy van a szomszédokkal?
Rózsi néni: Hát nem beszélgetek én. Az egyikkel addig be­széltem, amíg el nem vett dolgokat tőlem... akkor összekaptunk, aztán nem...
Borenich: És miért nem beszélget velük?
Rózsi néni: Én nem tudok kimenni, nem tudok ki­szólni...
Borenich: És ők miért nem jönnek be?
Rózsi néni: Azt nem tudom, nem is érdekel... A másikat a férje nem engedi, mert idegeskedett mindig, hogy túl sok hülyeséget megengedek a gyerekeknek. Azelőtt ő azt akarta, hogy ő vállal. Az unokatestvére lakásért vállal, a gyerekeket hagyjam a csodába', minden...
Borenich: És lopott valamit magától?
Rózsi néni: Igen.
Borenich: Mit?
Rózsi néni: Volt kiskés, emez, amaz, meg kis ruha­féleség...

(A szomszédnál)

szomszed8a

Szomszéd I: Foglaljon helyet...
Borenich:
Nem ülök le, köszönöm.
Szomszéd II: Tessék, foglaljon...
Borenich:
Tegnap meg tetszett fogni itt a folyosón, hogy valamit szeretne...
Szomszéd I (közbevág):
Hát csak azt szeretném mondani, hogy próbáljanak valamit csinálni ezzel a szegény gyerek­kel. Nincs, aki gondozza azt a szerencsétlen asszonyt. Egész nap egyedül van: hát ez borzalom. Most egy tizenhét éves gyerek hogy képes arra, hogy emelje azt a kilencvenkilós vagy ha nem több súlyút... őhoz­zá egy szomszéd nem megy be...
Borenich: Miért?
Szomszéd I: Megmondom, miért. Egy az, hogy rá­fogja a másikra, hogy lop. (szünet) Érti? Ha egy szap­pan elfogy, azt ellopta a szomszéd.
Szomszéd II: Ettől gonoszabb nő nincs a földön, kedves...
Borenich: Miért gonosz?
Szomszéd II: Azért gonosz, mert a jóért rosszal fizetett. Mindenkit szid, mindenkit átkoz... Csúnya szája van neki, borzasztó... De aranyos! Hát őneki ott jó helye volt, minek jött haza? Itt van ez a lánya, nem tud egy lakást kapni... és földönfutóvá teszi... Tetszik látni, hogy hogy' áll ott a fekhelye, minden... Hát ott nem jó volt neki? Hát ez a gyerek nem bírja őtet emelgetni. Ez egy tizenhét éves lány...
Borenich: Azt nem értem, hogy miért rossz Rózsi néni?
Szomszéd II: Kérem, elcseréltünk egy pulóvert. Ne­kem rövid volt a háta... egy szürke... Azt mondja ne­kem „Kovács néni, elcseréljük, adok érte egy kéket”. Azt mondja: „ez meg nekem majd itt az ágyba jó lesz, ez a szür­ke”. Aztán meg azt kiabálta, hogy elloptam... Hát teg­nap, mikor hozta a mentő, hogy fájt ez nekem, mert én egy jószívű asszony vagyok és ismer mindenki... hatvanéves vagyok, hogy alacsonyítsam le magam ennyire...
Szomszéd I: Itt van a keresztgyerekének az anyja. Arra is ráfogta, hogy a kép, ami a falon van, a Szűz Mária képe, az az ő képe... az az övé volt, azt őtőle lopta...
Borenich: Milyen vita volt maguk között ezenkívül?
Szomszéd II: Én aztán szakítottam vele... de addig, ameddig itthon volt, még feltettem a pléhpofát, és azt mondtam: még szüksége lesz rám, addig csak bemegyek... Tetszik tudni, hogy milyen egy hintás nő ez? Egyszer öngyilkos volt. Járt ide hozzá a szomszéd házból egy nagyon vallásos lány. Hát akkor is öngyilkos lett... Kérem szépen, öngyilkos lett. A lány hazaszaladt, idejött az anyja is, mert a László kórház­ban ápolónő volt, és elhívták a papot, hogy adja fel ne­ki az utolsó kenetet. Mert jár ide a katolikus pap hozzá minden hónap első szerdáján. Áldoztatta, gyóntatta, meg elhozta neki az ötven forintot, amit az egyháztól kapott...
Szomszéd I: Innen is kap, onnan is...
Borenich: Sok helyről kap?
Szomszéd I: Hát, kap a katolikus egyháztól, meg járt ide nem tudom én milyen hittérítő is hozzá. Az is azt mondta, egyszer nekem, hogy ő is hoz neki ötven fo­rintot, mikor mennyit... egy kis csomagot... Kap a ta­nácstól... annyit mondhatok, ide figyeljen, hogy még amikor a gyümölcs primőr áru, az én asztalomon csak akkor van, amikor nagyon olcsó... Nála már van... És akkor elhívta a papot... Hát kérem szépen ott álltak – ő nem be­szélt... De közben már a mentők is kijöttek. A men­tőorvos lekezelt a pappal, és a pap szépen elment. Azt mondja neki az orvos: mennyit vett be? Az orvosnak így beszélt, mint én most. Azt mondja a szomszédasszony a lányának: „Gyere csak kifelé. Látod, meggyalázza a vallást. A papnak nem beszélt, az orvosnak meg beszél...” Azt mondja: „Ha még egyszer ide be mersz jönni, agyonütlek”. Azóta ezek se... évek óta nem jönnek ide...
Szomszéd I: Én emberileg, mint nyomorult beteget sajnálom. De nekem felesleges... én is idegbeteg vagyok, és felesleges az, hogy nekem egy olyan szót mondjon, mint a gyerekének, hogy rohadt, büdös bárcás kurva... Mert én akkor úgyis nekimegyek. Nem bírnám ki... Tudja?!
Szomszéd II: De rosszul tette, hogy most hazajött. Mert mégis a kórházban ugye megvolt neki rendesen mindene. Évekig volt a Dózsa György úton... ott jó helye volt, mert ugye a kocsija bent volt, hát két kocsija van neki, tetszett látni, hogy milyen gyönyörű kocsija van a kályha előtt...

tolokocsiBorenich: A tolószékre gondol?

Szomszéd II: ...Tolókocsi... a legmodernebb... meg még egy másik is van... Ott ugye a Dózsa György úton kitolták, és ott jó levegő is van. De a szája miatt ott sem maradt meg.

Borenich: Nem gondolják, hogy egy kis szeretetre volna szüksége?

Szomszéd I: Nem lehet szeretni őtet. Úgy a világon az édesanyja nem szerette, mint én. Mert én úgy dé­delgettem, simogattam, hogy azt megmondani nem lehet. Csak tessék őtőle megkérdezni, hogy ,A Kovács néni milyen volt magához?" Azt mondta: „Sose halok meg, míg Kovács néni engem kosztol". Mert én nem ettem, de az utolsót tányérra raktam, bevittem, azt mellé ültem, ott ültem, míg megette. Én odaadtam a vizet, igyon vizet.
Borenich: Most, hogy itthon van, nem próbálna egy kicsit közelíteni hozzá?
Szomszéd I: Nem.
Borenich: Miért?
Szomszéd II: Azért! Elölről nem kezdem, kedves. Hat évig csináltam...
Szomszéd I: De most kérdezem magától, fiatalem­ber, hogyan lehet mondjuk még idegenektől is, még rokonságtól is kívánni azt, hogy emeljék őtet? Én például nem bírnám.
Borenich: Nem is gondoltak arra, hogy ha esetleg nem is gondozzák őt – de be kellene menni hozzá egy kicsit beszélgetni?
Szomszéd I: Csak pletyka lenne.
Borenich: Mikor beszéltek vele utoljára?
Szomszéd I: Én akkor, amikor bevitték először az elfekvőbe. Én be nem mennék...
Szomszéd II: Én meg most, amikor utoljára bevitték.
Borenich:
Hány éve volt?
Szomszéd I: Van már annak öt-hat éve... én akkor beszéltem utoljára vele.
Borenich: És ön mikor beszélt vele?
Szomszéd II: Hát én is akkor beszéltem vele, mikor elvitték.
Borenich: De most bajban van, öngyilkos lett többször is...
Szomszéd I: Hiába! Őtöbbször is ugyanezt a cir­kuszt fogja állandóan csinálni. Jusson eszébe, eltelik egy-két hónap, a gyerek megint nem úgy csinál neki valamit, megint beveszi...
Szomszéd II: Most nem tudja megtenni, mert nincs annyi gyógyszere. Tetszik tudni, most már nem adnak neki annyi gyógyszert. Azelőtt sok gyógyszere volt...
Borenich: Nem kellene bemenni hozzá, amikor egész nap egyedül van?
Szomszéd II (nevetve):
Hát nem...
Szomszéd I: A Kovács néninek a férje azt mondta, hogy ha beteszi a lábát, abban a minutumban elválik, elhagyja a lakást. Hát most kell ehhez a családi bot­rány? Becsületben megőszült embereket nem lehet egy idegen miatt széjjelszakítani...
Borenich: És esetleg teát adni neki, vagy egy pohár vizet?
Szomszéd I: Fiatalember! Amikor a kész ételt kiönteti a WC-be! Pedig elképzelheti, valamikor én is énekesnőnek készültem... sajnos, megkaptam az epilepsziát... Bocsásson meg, nem tudom, mit főzök, hogy azt ne lehessen megenni.
Borenich: Miért öntötte ki az ételt?
Szomszéd I: Ez a rögeszméje... a húst megeszi, a nyalánkságot...
Szomszéd II: Krémest! Ötöt is egyszerre! Csak a nyalánkság... (gúnyosan) franciasaláta!
Borenich: A lakók közül valaki bemegy hozzá?
Szomszéd I: A Sándorné szokott. Akkor, ha telefonál a lánya... az, aki a lépcsőházban lakik...
Borenich: Rajta kívül?
Szomszéd II: Rajta kívül senki! A kerek égvilágon senki!!!
Borenich: És nem is fog?
Szomszéd II: Nem!

(Pannival kettesben)

Borenich: Panni! Édesapjával mi van?
Panni: Soha nem láttam édesapámat. Pedig meg­vallom az igazat, szerettem volna látni... És szerettem volna, ha lett volna is... úgy komolyan, hogy hát lett volna apukám is. Nagyon szerettem volna...
Borenich: Ő hol él?
Panni: Az ötödik kerületben lakik, valamilyen egészségügyi dolgozó most.
Borenich: Az ötödik kerület nincs messze. Maga itt, a kilencedik kerületben lakik. Budapesten van mind a két kerület. Nem gondolt arra, hogy egyszer elmenjen?
Panni: De igen, nagyon sokszor gondoltam erre. Csak tudja, arról van szó, hogy az édesapám renge­teget iszik. Ezt az édesanyámnak az öccsétől tudom személyesen. Nagyon sokat isznak mind a ketten, és hogy az édesapám nagyon el van züllve. Állítólag fia­tal lányokkal kezd ki, és nagyon félek... eleve a részeg embertől félek, nem hogy még... Nem is ismerem. Lehet, hogy nem is vele akadok össze, hanem esetleg valamiféle barátjával, és akkor úgy húznak be együtt. Mert tudom, hogy apámnak sok barátja van... És nem szeretnék valami dologba belekeveredni...

(Rózsi néni lakásában)

korfolyoso-belso

Borenich: A Rózsi néninek három lánya van.
Rózsi néni: Három. Évikém, ő most huszonkilenc éves, ott három kis unokám van. Az Ági, annak nincs gyereke, az huszonhat héves, és Panni, az pedig tizen­hét éves.
Borenich: Az unokákat látta a kórházban?
Rózsi néni: Én a kórházba' csak egyszer, amikor a kezdet kezdetén, a Dózsa György útra elvittek, és ko­csiba ültem... és akkor kint voltam... mert a vejem nem bírja a kórházszagot elviselni, és ő nem engedi az unokákat, hogy valami bacilus rájuk ragadjon. És kint voltam, és így – aranyosak voltak – meg is csókoltam, mert ez is el volt tiltva... és most nagyon fájt... Jaj, nagyon fájt... édes angyal, amilyen angyal lehet egy pici gyerek, oly aranyos volt. Leültek szembe velem, és én csak nézhettem... Csak a kis lábát úgy szerettem volna megcsókolgatni... (sír) dehát ők így gondol­ják... kicsit fájt, de annyi örömöm volt, hogy legalább láttam, mert különben nem is láttam volna, csak ha... mit tudom én... haldokoltam volna... talán utolsó kívánságul megengedték volna, hogy lássam...

(Éváék lakásában)

Borenich: Maga Rózsi néni legidősebb lánya. Szereti a gyerekeit?
Éva: Hogyne! Nagyon.
Borenich: És a gyerekek is szeretik magát?
Éva: Igen! De hogy hogyan fognak szeretni, azt én sem tudom... meg én milyen leszek, még én se tu­dom...
Borenich: Amikor kicsinyek voltak, akkor édesanyja pelenkázta magukat, etette. Most valahogy olyan helyzetben van édesanyja is, hogy tisztába kell tenni, etetni kell, mert nem tud felkelni az ágyból. Nem kéne valahogy ezt visszaadni?
Éva: Az biztos, hogy vissza kéne adni. De hát sok­kal jobb állapotban lévők és sokkal jobb körülmények között levő emberek is megoldják azzal, hogy végső soron van ez a lehetőség, ez az utókezelő kórház.
Borenich: Nem gondolt arra, hogy esetleg anyagilag támogassa édesanyját?
Éva: Hát nézze! Nekem sem ment mindig túl fényesen. Három gyerek mellett nincs annyi kereset.
Borenich: Ha meghalna édesanyja, megkönnyebbülne, vagy mi lenne?
Éva: Nekem nem jelent így se túl sok gondot...
Borenich (Ágihoz): Nem lehetne egy kicsit többet törődni vele?
Ági: Amennyire tőlünk telik, azt megcsináljuk...
Borenich: És mi ez?
Ági: Hát... amikor a kórházban volt... jártunk be hozzá, bevittük, amire szüksége volt... A saját holmi­jában van... mert biztos látta a kórházban, a legtöbb mind kórházi holmiban van... és soha nem volt ő egy napig sem... mindig vittem neki a tiszta holmit, törül­közőt, hálóinget, mindig hoztam-vittem a tiszta ruhát, mindig... és amikor a Panni is itthon volt, akkor meg ő csinálta.
Borenich: És azt a szeretetet, amit az otthon nyújt neki, azt megtalálta?
Ági: Neki szakszerű ápolóra van szüksége.
Borenich: A szeretet nemcsak ápolás... ott másnak is kell lenni. Nem? (Hosszú szünet, nem válaszol) Mert az ápolás csak ellátás. De a szeretet az más. Nem?
Ági (hosszú szünet után, zavartan): Hát ez olyan... hogy ezt nem lehet így meghatározni... (hosszú szünet)

(A Dózsa György úti elfekvőben)

Borenich: Rózsi néni itt volt a Dózsa György úti kór­házban. Ön mint főnővér többször találkozott vele. Milyennek ismerte meg őt?
Főápolónő: Meg kell mondjam, többször panaszkod­tak nekem a pavilonosok. Például volt egy kevésbé erőteljes pavilonosom. Hát az valahogy – ahogy tette a kocsiba – kicsúszott a kezéből. Akkor is nagyon kikelt magából. Még én próbáltam megmagyarázni, hogyha maga tudná, milyen nehéz nekünk ide férfimunkaerőt biztosítani... Kicsúszott, hát kicsú­szott... Sajnálni lehet őt, mert a gyerekeiben nincs öröme, mert azokkal is elégedetlen sajnos, viszont a gyerekeket is lehet sajnálni, hogy egy ilyen anyát kell nekik... mondjam azt, hogy elviselni? De hát az ő betegségéről végtére is senki sem tehet. Ez nem úgy van, mint egy más betegség, hogy valamilyen okból eredően kialakul. Sajnos, az ő betegsége egy nagyon csúnya betegség, és ezzel el lehet élni bizony a kor legvégső határáig.
Borenich: Ugyanakkor szellemileg teljesen friss.
Főápolónő: Szellemileg teljesen friss. Ha a sors az ő baját énrám adná, én nem tenném a gyerekeim életét tönkre azzal a gondolattal, hogy mindenáron haza akarok menni közéjük. Én megpróbálnék alkalmaz­kodni a közösséghez, és nagy türelemmel viselném a bajt, amit a sors rám adott. Én örülnék annak, hogy társadalmunkban van egy osztály, ahol ezzel a bajjal egyenrangú emberként élhet. Mert itt nálunk a beteget nem is tekintjük betegnek...

(Rózsi néni lakásában)

Körzeti ápolónő: Jó napot kívánok. Megjött az elfek­vői elhelyezése. Mit szól hozzá? Örül?
Rózsi néni: Újból a kórház?!
Körzeti ápolónő: Megrendeltük a mentőket, az orvos­nő megírta a beutalót... Ezt már nem lehet visszavon­ni. Tessék jól meggondolni. Nem lehet ezt csinálni...
Rózsi néni: Én nem is akartam menni. Ha akartam volna az elfekvőben maradni, akkor én ott maradtam volna. Én nem bírom... nem bírom már hat év óta... Én egyedül a Pannit itt a lakásban nem hagyom. Van ez a fiatalember neki, nem...
Körzeti ápolónő: A lányok nem mondták, hogy jár­nak be rendszeresen az ágynyilvántartóba? Hogy el akarják helyezni?
Rózsi néni: Nem! Egyik se mondta. Ezért gyűlölök élni. Mert hogyha olyan ésszel rendelkeznék, hogy bolond vagyok, vagy zavart vagyok, akkor azt mon­dom, hogy köszönöm szépen... Inkább megkö­szönöm. De így nem. Én tudom, hogy miért akarja az Ági... Hogy végre visszajöjjön. Ezért nem vitte el az ágyat, ezért nem vitte el a virágait. Én elhiszem, hogy lakás nélkül szörnyű, de az anyósának kétszoba- konyhája van, nekem csak egyszoba-konyhám. A gye­rek nem tudom meddig intézetben volt... ő is az enyém... Én nagyon köszönöm. A nővérke mindig nagyon-nagyon becsületes volt énhozzám, a leg­messzebbmenőkig... Elég volt a kórházból... vala­hogy olyan isteni jó érzés, hogy otthon vagyok. Én nem megyek sehová... végre otthon vagyok. Tetszik tudni, milyen érzés?...
Körzeti ápolónő (közbevágva): Tessék mondani, milyen otthon az, ahol nincsen olyan családtag, aki szívvel ­lélekkel foglalkozna és gondozná?
Rózsi néni: Ez egy anyai szomorúság. Inkább ku­tyákat szüljön az ember, mint hogy gyereket. Sok esetben bevált, hogy egy anya tizenhármat felnevelt, de tizenhárom egyet nem...
Körzeti ápolónő: Ha mondjuk most itthon marad és nem megy be a kórházba, akkor legalább a szociális segítséget és az egészségügyi támogatást ne tessék megtagadni. Kihívtuk a szociális nővért a múltkor. El tetszett küldeni... és én is gyakran feljövök, de akár­hányszor feljöttem és a Pannit itt találtam, mindig olyan cirkusz volt... és azt láttam, hogy a Panni nem akarja vállalni, és nem akar csinálni semmit... A sze­membe mindig azt mondta, hogy öngyilkos lesz, mert ő ezt nem csinálja. Na most tessék nekem megmon­dani, hogy akkor hol az igazság?
Rózsi néni: Nehéz... Ez a család olyan, mint az elátkozott család...
Körzeti ápolónő: El kell dönteni mégis, hogy mi legyen.

(Megérkezik Rózsi néni két idősebb lánya: Ági és Éva)

Éva: Szia...
Ági: Szia...

(Mindketten kényszeredetten megcsókolják az anyjukat)

Rózsi néni: Unokáim?
Éva: Unokáid?!... (szünet) ... Hát anyukám! Még nem is olyan régen, amikor itt voltam...
Rózsi néni (közbevág): Nem anyukám! Én nem me­gyek! Addig, míg a gyerek férjhez nem megy, én ad­dig szándékozom itt maradni. Utána hogy lesz, mint lesz, nem tudom, és arra nem is akarok gondolni...
Ági: De anyukám, a gyámhatóság a Pannit ilyen körülmények között nem hagyja... Azonnal elviszik...
Rózsi néni: Akkor elviszik... Eléred a célodat, ked­vesem!
Ági: Én?!
Éva: Most mért kezded az Ágival?...
Rózsi néni: Nézd meg ezt az ágyneműt...
Ági: Anyukám mit akarsz tizenöt éves ágyneműk­kel? Mit akarsz! Régi...
Rózsi néni (közbevág): Hiába régi, használtátok...
Ági: A te ágyneműdet, anyukám, nem használtuk! Nekem volt egy váltás huzat...
Rózsi néni (közbevág): Lehet. Nézz oda! Lehet egy embert nézni... beteg vagyok, de hülye még nem. Csak az voltam akkor, amikor ilyen bután intéztem a sorsomat.
Ági: Na és most mit remélsz?! Hogy valaki elvállal? Nem fog elvállalni senki...
Rózsi néni: Nem baj.
Éva: Pénzért sincs senki, anyukám, aki ezt elvállalja.
Rózsi néni: Az nem terád tartozik! A gyerekeimre nem tartozik... szomorú. Vigyázz kedvesem, három van neked is... A sors visszaadja a pofont.
Éva:
Vissza, biztos! Mindenki annyit kap a gyere­keitől, amennyit adott nekik...
Rózsi néni: Igen? Csodálatos. De még neked például talpalt cipőd nem volt. Én merem mondani, hogy jó­formán koldultam az ennivalót, de dolgoztam... arról nem tehetek, hogy Panni után nyomorékká váltam.
Ági: Hát persze! Arról senki sem tehet...
Rózsi néni: Viszont kisasszonyt neveltem a gyere­keimből.
Éva: Na, a kisasszonyság azért tőlünk távolt állt... Olyan fenékig tejfel életünk nem volt nekünk sem.
Rózsi néni: Nem volt... És erről mit tehetek?
Éva: Semmit! (Ágihoz) Be lehet vitetni...
Rózsi néni: Nem!
Éva: Ilyen kelésekkel, amilyenek rajtad vannak...
Rózsi néni: Nincsenek keléseim! Te mikor láttál?
Éva: Én semmikor. Nem is tudnám csinálni...
Rózsi néni: Na látod! Nem is kell, hogy csináld. Te annak idején a bilit se' tudtad kivinni.
Éva: Nem! Én cseréltem az Ágival, mert az ő gyomra bírta, az enyém nem. Én cseréltem vele, addig kitakarítottam vagy mosogattam...
Rózsi néni: Olyan jó gyerekek vagytok, hogy le a kalappal...
Ági: Anyukám, nem érted meg, hogy ezt itthon nem lehet csinálni?
Rózsi néni: Jól van!
Ági: Hát nem vagy te egy buta nő, hogy ezt nem érted meg...
Rózsi néni: Nem! Akkor voltam a legnagyobb hülye, amikor gyereket szültem.
Éva: Jó! Lehet hogy én is elmondhatom ezt... el­mondta már egypár anya... De az ember nem azért neveli a gyerekét, hogy visszakapja tőle... Egyik se kapja vissza... én se fogom, biztos.
Körzeti ápolónő: Ági, magának van gyereke?
Éva: Nincsen... Addig ide minek... még nincs meg a lakáskörülményük, addig ők nem is terveztek gyereket. Hiszen ide... Nem volt neki végcélja itt élni. Először is a Panni, ugye az volt a lényeg, hogy... ele­get szenvedett életében. Nem tudom aztán, hogy me­lyikünk szenvedett többet, ő az intézetben, vagy mi ebben a rossz körülményekben... ami volt... ugye he­ten laktunk a Síp utcában, folytonos veszekedések, kés meg mit tudom én mi, volt ott minden...
Ági: Az iskolában az igazgató fog intézkedni, mert a gyerek olyan idegállapotban van, hogy bukásra áll... hogy itthon milyen körülmények vannak.
Éva: A Pannira kell gondolni... Mert úgy-ahogy, mi révben vagyunk, mindegyikünk.
Rózsi néni: Én mindenkire gondoljak, énrám sen­ki...
Éva: De olyan sok jóra nem emlékezhetünk... Gon­dolj csak vissza egy kicsit, amikor két bottal jártál... Az a sok-sok cirkusz... a Forrás vendéglő... Ezt ne csináljuk anyu, kár...
Körzeti ápolónő: Mi az a Forrás vendéglő?
Éva: Az volt anyukám törzshelye.
Rózsi néni: Fúj!
Éva: Hiába fújozol anyukám, mert ezt elmond­hatják a szomszédok, hogy azért sem segítettek fel­jönni... Nem azért, mert nem tudtál olyan jól menni.
Rózsi néni: Mondd meg, hol a Forrás vendéglő?...
Éva: Itt van nem messze ... Nemegyszer vol­tunk ott mi gyerekek... Á, hát szóval olyan cirkuszok voltak itt, jobb, ha nem emlékezünk vissza... Nem tu­dom, hogy nem a Panninak volt-e jobb az intézetben.

(Megérkezik Panni)

Éva: Pannika, gyere be...
Körzeti ápolónő (Pannihoz): Jönnek a mentősök és nem akar bemenni...
Panni: Anyu, mért csinálod ezt? Tudod, mit mon­dott az iskola igazgatónője? Intézetbe vitet azonnal, miután te visszamondod a beutalót... és magadra maradsz egyedül... Azt csinálsz, amit akarsz...
Rózsi néni: Jó!
Panni: És nézd meg, hogy milyen a felfekvésed. Szinte rohad a tested. Már ne haragudjál... én azt nem fogom kezelni, mert nincs gusztusom enni sem... nemhogy kezelni...
Éva: Jól van, Pannikám, vár egy kicsit.
Panni: Amennyit tudtam, megtettem érted.
Éva: Anyukám, értsd meg a Pannit is. Kivan idegileg. Értsd meg, egy gyerek! Kivan...
Panni: De anyu! Most olyan helyre kerülsz, ahol ugyanolyan társaid vannak...
Rózsi néni: Hova visznek?...
Panni: Olyan helyre visznek – gondolom –, mert én beszéltem az ágynyilvántartóval, és megmondtam...
Rózsi néni (közbevág): Hagyd ezeket...
Panni: Anyu, mért csinálod ezt?...
Rózsi néni: Nem csinálok semmit. Nyugodtan el­mehetsz, majd az igazgatónőnek meg fogom mon­dani, hogy mi nem tetszik. Ha neki saját gyereke vol­na, nem tudom, hogy...
Panni: De anyukám. Akkor is. Őneki is ugyanilyen édesapja volt, mint te. Ugyanilyen betegségben volt, és két hónap után... á, nem mondok semmit...
Rózsi néni: Két hónap után meghalt.
Panni: Igen, mert nem tudott már mit csinálni... Svájci gyógyszereket szedett, és meghalt, mert nem tudott mit csinálni otthon egyedül vele... Hát mért nem tudod megérteni, hogy a kórházban legalább kellő ápolás, minden biztosítva van...

rozsineni-gumifej-b

Rózsi néni: Bizony. Gyere, két hónapot töltsél egy-egy elfekvőben!... Gyere...
Panni: Addig vállaltam tulajdonképpen anyut... Bár nem is vállaltam én... nem vállalhatom édesanyá­mat... és addig segítettem, addig voltam itt, míg be nem viszik a kórházba. Ezt mondta az iskola igazgató­nője is, hogy minél sürgősebben intézkedik, hogy anyu elkerüljön itthonról. Mert az én jövőmről van tu­lajdonképpen szó...
Körzeti ápolónő: Rózsi néni azt mondta, hogyha nem vállalja, akkor menjen el innen a lakásból.
Panni: Hát akkor megyek a kollégiumba! Nincs más lehetőség... mert megmondta az igazgatónő, itt nem maradhatok anyuval, ha anyu visszamondja a beutalót, azonnal visznek ifjúsági kollégiumba. Nem tudom milyen, de visznek. Mert anyuval nem hagynak itt együtt...
Rózsi néni (sírva): Ugyanezt kapd vissza... Nem érdekel semmi... Azt csinálsz, amit akarsz... Elmész, kész...
Panni: De most miért vagy ilyen? Miért tudsz ilyen anya lenni? Egyáltalán...
Rózsi néni: Gyere...
Panni: ...miért vagy ilyen anya?
Rózsi néni: ...gyere, fogd a sodrófát, üssél is.
Panni: Nem ütni akarlak, csak legyen benned egy kis anyai érzés, tudod?!... Ami kell egy anyának, hogy ne tegye tönkre a gyerekét. Nem tudod megérteni, hogy nem tudom ezt csinálni?... Ki vagyok tőled már idegileg.
Rózsi néni: Azért menj el a lakásból. Minél előbb menj el!
Panni: Milyen jó szíved van! Tizenhat éven át in­tézetben, utána menjek, ahová akarok, ugye?... Bár ne szültél volna, ezt kívánom tiszta szívemből... bár ne szültél volna...
Rózsi néni: Nagyon helyes lett volna.
Panni: ...mert idáig csak nyomorúság volt az egész... tudod?! ...az egész életem...
Rózsi néni: Igaza volt Farkasnénak. Tíz macskát, de gyereket egyet se... De ugyanezt visszakapod az élet­től...
Éva: Biztos...
Panni: Milyen jó szíved van...
Rózsi néni: Ne kérjél! Én nem megyek sehova...
Panni: De én ezt nem csinálom! Ugye azt tudod?
Rózsi néni: Tudom, tudom... (sírni kezd)
Panni: Énfelőlem öngyilkos is lehetsz, tudod? Azt csinálsz magaddal, amit akarsz... és akkor sírhatsz is, mert ha te ilyen tudsz lenni, akkor én is ilyen vagyok.
Rózsi néni: Mi lenne, nem mindig én... például te várnál egy évig. Mert ha téged egy év múlva vesz el az a János, és amilyen becsületes, elvesz –, akkor képzeld el, én képes vagyok mindenre, egy év után. Bizonyítsd be...
Panni: A diliházba mennék édesanyám, tudod? A diliházba beiratkoznék...
Éva: Á! Nem normális...
Panni (a körzeti ápolónőhöz): Én a mentők helyében bevinném úgy, ahogy van. Engem nem érdekelne, hogy cirkuszol-e vagy sem... Nem normális, és kész... Nincs az, hogy nem akar menni... Nincs vele senki, vigyék...

(Megérkeznek a mentősök)

Rózsi néni: Nem megyek sehova.
Mentős II: Miért?
Rózsi néni: Mert nem megyek...
Mentős II: Most olyan kórházba visszük, ahol egy kicsit helyre fogják hozni...
Rózsi néni: Nem. Köszönöm szépen! Engem nem kell helyrehozni... Én ebből a bajból jobban már nem leszek...
Panni (a mentőshöz): Én a legkisebbik lánya va­gyok... én egyedül vagyok, nekem iskolába kell men­nem, dolgoznom kell, és nem tudom édesanyámat eltartani, ellátni, egyáltalán...
Mentős II (Rózsi nénihez): Na most, a doktor úr is, meg itt a familiáris problémák, meg minden azt mondják, hogy jobb, hogyha maga bejön a kórházba.
Rózsi néni: Én nem megyek kórházba. Én azért jöttem haza, hogy itthon maradjak...
Körzeti ápolónő: Mi van ilyenkor, amikor a beteg nem akar bemenni az utókezelőbe?
Panni (közbevág): Hát én, kérem, akkor elmegyek még a mai napon.
Rózsi néni: Elmész...
Panni: Kollégiumba megyek, mert megmondtam az iskola igazgatójának, hogy elmegyek itthonról, mert én ezt nem bírom idegileg sem... Anyu itthon marad egyedül...
Mentős II: Hányadika van ma, tessék mondani?
Rózsi néni: Tizennyolcadika.
Mentős II: Mióta beteg ilyen tartósan és ilyen állapotban?
Rózsi néni: Hét éve.
Mentős II: És milyen nap van ma, tessék mondani?
Rózsi néni: Ma milyen nap van? Csütörtök...
Mentős II: Milyen napszak?
Rózsi néni: Milyen napszak?... Ezt hogy érti?...
Mentős II: Reggel vagy délelőtt?...
Rózsi néni: Na jó! Hát az természetes, hogy délután van...
Mentős II: Körülbelül hány óra lehet? Ne tessék megnézni az órát.
Rózsi néni: Ja?... Ne nézzem meg?... Bocsánatot kérek... Olyan négy óra körül, gondolom... de hogy borult az idő, nem tudom pontosan...
Mentős II: Hát jó, szóval nem tetszik bejönni a kór­házba...
Rózsi néni: Nem! Nagyon szépen köszönöm...
Mentős II: Nézze. A nénit itt hagyjuk a lakáson, mert emberi jogaiban mi nem befolyásolhatjuk. Tuda­ta tiszta, tisztában van egészségi állapotával... Sajnos, a familiáris problémák megoldatlanok. Erre viszont a tanács szociálpolitikai osztálya az illetékes.
Panni: Így?... egyedül itt marad?...
Mentős II: Nézze! Mi a körzeti orvost a történtekről értesíteni fogjuk. Most egy nyilatkozatot kell aláírnia édesanyjának, amelyben kötelezi magát, hogy nem akar eljönni velünk.
Panni: Elmegyek itthonról. Semmi mást nem csiná­lok! Én ezt idegileg nem bírom. Ha anyám ilyen le­hetetlen, én nem áldozok semmit érte. Ezt vegye egyszer és min­denkorra tudomásul. Az lesz vele, ami lesz... öngyil­kos is lehet, azt csinálhat, amit akar... én befejeztem egyszer s mindenkorra.
Körzeti ápolónő: És hova megy?
Panni: Elmegyek a vőlegényemhez, ott fogok lakni. És utána megyek a kollégiumba.
Mentős II (felolvas): „Alulírott annak ellenére, hogy az orvos, a mentőorvos véleménye szerint kórházba­ vitelem feltétlenül szükséges, elszállításomba nem egyezem bele...”
Rózsi néni: Igen...
Mentős II: Ezt kell önnek aláírni. Ezzel rögzíti, hogy valóban nem kíván kórházba kerülni.
Rózsi néni: Hát ez nehéz lesz, mert remeg a kezem egy kicsit. De azért majd fog sikerülni... Hova szabad?
Mentős II: Erre a vonalra legyen szíves.
Rózsi néni (aláírja a papírt): Nagyon szépen köszö­nöm, de én nem megyek...
Mentős II (az ajtóból visszafordulva): Nincs mit... De szóval ez... jobban is sikerülhetett volna...
Panni: Itt maradsz egyedül! Vedd tudomásul.
Rózsi néni: Van még fakanál, fogd meg és verjél...
Panni: Nem érdekelsz engem. Nekem nem vagy már anyám sem, ezt vedd tudomásul... Egyszerűen ki is tagadlak...
Rózsi néni (sírva): Ugye, most már érthető, hogy miért tettem azt, amit tettem... Miért tettem?!...

 

(Az eredeti felvételek rádiós változata elhangzott a Kossuth Rádióban 1974. április 19-én 17 óra 58 perckor. Ezt a Magyar Rádió többször is megismételte.
1975-ben a műsort a Magyar Rádió benevezte a rádiós és televíziós műsorok világversenyére, a Prix Itália-ra. Itt nagydíjat kapott. Ezután a különböző országok elkészítették angol, német, holland és kínai nyelvű változatukat. Így bemutatta a BBC, az ORF, a Sender Freies Berlin, a Hilversumi és a Pekingi Rádió is. Írásban a Kádár villa titka című kötetben jelent meg 1995-ben.
A hanganyagok alapján készült színpadi drámát a Thália Színház mutatta be 1980-ban.)