Rómeó és Rómeó

Rómeó I.: Mikor megtudtam, hogy HIV-fertőzött vagyok, én nagyon boldog voltam. Boldog, mert ... (szünet) ... nagyon nehéz erről beszélni... boldog voltam, mert egyforma lehettem azzal, akivel sok-sok évet együtt éltem már, és aki maga szintén HIV-fertőzött, sőt AIDS stádiumban van már. Boldog voltam, mert egyforma lehetek azzal az emberrel, aki betölti az életemet, aki rész belőlem, aki tulajdonképpen a mindenem.

Borenich Péter© dokumentumjátéka (1996)


Rómeó II.
A betegségem övsömörrel kezdődött két évvel ezelőtt és tulajdonképpen ettől az időtől vagyok AIDS-es. Utána volt még has-nyálmirigy gyulladásom. Egyelőre elég volt, mert az idén harmadszor voltam tüdőgyulladásban. Most szeptemberben feküdtem benn négy hétig a László Kórházban, ahol végül is nagyon szépen helyrehoztak. Úgyhogy most voltam kontrollon éppen és mindenki csodálkozik, hogy milyen jól vagyok, mert két olyan vírusfajta támadta meg egyszerre a tüdőmet, amit nemigen szoktak túlélni.

Rómeó I.
Ahogy fogalmaztak az orvosok, ebbe kilencvenöt százalékig két hét alatt „illik belehalni” mindenkinek. De szemmel láthatólag jól van, sikerült. (sóhajt)

(Az AIDS a HIV vírus által előidézett betegség. A vírus az immunrendszer bizonyos típusú sejtjeit pusztítja. Az immunrendszer fokozatos leromlása miatt a szervezet nem tud ellenállni a fertőzéseknek és a daganatok megjelenésnek esélye is megnő. A szervezet sokkal sebezhetőbb lesz minden betegséggel szemben, és ez halálhoz vezethet.
Ha valaki HIV fertőzött, nem jelenti feltétlenül azt, hogy AIDS-es is. Sok HIV pozitív embernél évek múltán sem jelentkeznek az AIDS tünetei, noha szervezetükben ott van a vírus. A megfertőződés után a tünetek általában öt évvel később jelentkeznek. A kifejlett HIV fertőzést nevezzük AIDS betegségnek.)

Rómeó I.
Mit tudok elmondani a gyerekkoromról? Túl sok emlékképem nincs. Nem is mondhatom azt, hogy emlékszem valamire, ami a gyerekkoromban történt. Csak a család elbeszéléséből tudom, hogy kutya rossz kölök voltam, de azért a család szeme fénye természetesen. A szüleim, az édesanyám és édesapám elváltak, akkor, amikor én még meg sem születtem. Az édesapámat én nem ismertem, nem is ismerem, azóta sem láttam soha még. Egyetlenegy fénykép maradt meg, az a fénykép már nincs, mert eltéptem. Volt egy beszélgetésem az édesanyámmal, mert azért minden emberben megvan a vágy, hogy szeretné megismerni az apját, ha nem ismeri, vagy az édesanyját, ha őt nem ismeri és én elkezdtem őt keresni. De úgy, hogy nem tudta a családom. És akkor elmeséltem egyszer édesanyámnak, aki azt mondta, hogy na jól van fiam, akkor én most elmondok neked mindent. El is mondott mindent. És utána eltéptem a fényképet. Nem vagyok rá kíváncsi. Nem is akarom látni...

Rómeó II.
Édesapám szigorú volt, de nagyon keveset volt otthon, mert hajós volt.

01

Mivel sokszor hónapokig úton volt, ezért az anyukánkkal volt mindnyájunknak közelebbi a kapcsolata, mert végül is ő nevelt bennünket. Jobban megbeszéltünk vele mindent. A lelki kontaktus is egészen más volt. A tisztaságot, a rendet mindig megkövetelte. Mivel öten voltunk fiúk és egy lány, eleve meg kellett tanulnunk segíteni, takarítani, főzni, saját holminkat vasaltuk, rendben tartottuk, mert azért a hat hold föld még a hat gyerek mellé egy kicsit sok volt anyukánknak egyedül. Úgy, ahogy kezdtünk cseperedni, akkor mi is jártunk ki a szőlőt művelni, kötözni...

Rómeó I.
... libákat etetni ...

Rómeó II.
... libákat legeltetni, kecskéket... (nevet)

Rómeó I.
Bele is csúsztatok a kanálisba...

Rómeó II.
Igen...

Rómeó I.
Nekem nevelőapám volt. Féltem tőle nagyon sokszor. A válás után is gyakran ébredtem fel éjjel úgy, hogy sírtam, mert azt álmodtam, hogy megütött engem vagy az édesanyámat, amire sajnos volt példa. Olyan típusú ember volt ő, aki egyszerűen nyomasztóan hatott rám és én úgy tiltakoztam ellene, hogy féltem.
Nem emlékszem az első szexuális élményemre. Valószínűleg nem volt számomra olyan kellemes vagy olyan kellemetlen, hogy igazán mély nyomokat hagyott volna bennem. Nem tudom, hogy ki volt az első és tulajdonképpen nincs is jelentősége. Valahol el kell kezdeni mindenkinek, valahogy én is elkezdtem, csak nem emlékszem, hogyan. Természetesen nem lányok voltak. Mondom én, hogy természetesen, mert akkor középiskolában én már pontosan tudtam, hogy hol a helyem. Egyszerűen így alakult az életem. Én már akkor tudtam, hogy nekem a lányoknál túl sok keresnivalóm nincs, mert számomra mint nők, nem érdekesek. Már akkor a férfiakhoz vonzódtam. Középiskolás voltam, amikor megismerkedtem az első barátommal és négy évig tartott a kapcsolatunk. Egy magas, fekete hajú, nagyon szép szemű férfi volt, akinek egyszerűen nem lehetett a szemébe nézni, valahogy az ember veséje mögé is belátott. Egy nagyszerű ember volt, aki nagyon féltett, nagyon óvott és nagyon vigyázott rám. Ő nagyon messze lakott tőlem, majd kétszáz kilométerre. De hetente autóba ült azért, hogy velem találkozzon. Akkor még nem volt nős, akkor még független volt. És minden héten, hetente kétszer két-három órát tudtunk együtt tölteni autóban. Beszélgetve, vagy egyszerűen csak kimentünk a városból jó levegőre, sétáltunk, beszélgettünk „stb.”, mert a „stb.” is hozzátartozott az élethez.

02

Nagyon féltett, nagyon vigyázott. Féltékeny nem hiszem hogy volt, egyszerűen... egyszerűen csak szerelmes volt, nagyon-nagyon szerelmes volt. És én akkor elkövettem azt a hibát, hogy ezt a szerelmet egyszerűen rendjén valónak találtam, egyszerűen természetesnek találtam. Mindaz, amit kaptam tőle úgy anyagiakban, mint tárgyiakban, természetesnek tűnt számomra, hogy ezt azért kapom, mert vagyok. És egy olyanfajta anyagi biztonságot is jelentett számomra, amit a családomtól sohasem kaphattam volna meg és nem is kaptam meg. Elég jól kereső ember volt, így aztán arra is jutott pénze, hogy engem támogasson. Számomra nem jelentett gondot az, hogy milyen cigarettát szívjak. Az természetes volt a középiskolában, hogy én Marlborót szívtam már akkor is, de ha mást kívántam, akkor hozta. Beszerezte. Volt olyan cigaretta, amit csak a török nagykövetségről tudott beszerezni, de beszerezte, mert én úgy kívántam. És ez számomra természetes volt, hogy egyszerűen megkapok tőle mindent, amit adni tud. Nem! Amit kérek! Ragaszkodtam hozzá, jólesett. Jólesett, hogy mellettem van, hogy velem van, de igazándiból sohasem éreztem azt, hogy őt szeretem. Akkor én ahhoz túlzottan fiatal voltam még szellemiekben, hogy felfogjam, mi az, ami történik. Ma már tudom, hogy nagyon-nagyon kötődött hozzám, de akkor ezt én nem vettem észre, hiszen hetente kétszer egy kicsit tudtunk találkozni. És hogy a hét többi napjain mikor mit csinált, azt soha nem tudtam. Amikor találkoztunk elmesélte, ha kérdeztem válaszolt is, de a munkájáról nem szívesen beszélt. Egy idő után megtudtam, hogy meg fog nősülni, azután elhozta a fényképeket az esküvőről, sőt egy kis idő után még a feleségének is bemutatott. Nem úgy, mint a barátját, mármint szexuális téren a barátját, hanem egy ismerősét, egy hétköznapi utcai barátot és aztán egyszer csak megszakadt a kapcsolat, miután befejeztem a középiskolát. Azon a napon, amikor elutaztam a városból, azon a napon kellett volna találkoznunk. Csak ő szokás szerint késett, amit én nagyon nehezen viseltem el, mert számomra természetes volt, hogy ha délután három órára van megbeszélve a találkozó, akkor ő délután háromra ott van. Számomra nem volt fontos, hogy néhány száz kilométert kell autóban levezetni, mert akkor még nem tudtam, hogy milyen ez és előfordulhatott a félórás, olykor az egyórás késés is. És akkor nem tudtam rá várni, mert a vonat indult. Felültem a vonatra, elutaztam egy másik városba és hosszú ideig nem is láttam. Egyszer találkoztunk, megkeresett. Ma sem tudom, hogyan derítette ki, hogy hol lakom. Azt elmesélte, hogy többször felhívta a lakásunkat, és nem szólt egy szót se a telefonba, mert nem én vettem fel. Akkor mindig letette. Én ezekről a hívásokról tudtam, csak azt nem tudtam, hogy ő az, aki hív. Amikor a személyes találkozásra sor került, akkor már nekem új barátom volt. Ő, akivel ma is együtt élek és nagyon felkavart az a találkozás, mert tudtam − miután a táviratát megkaptam −, hogy ez a találkozó nem lesz egy sima ügy. Olyasmit akar majd tőlem, amit én nagyon nem szívesen tennék meg, de azt is éreztem, hogy egyszerűen tartozom neki mindazért, amit valaha is tőle kaptam, tartozom neki. És így is történt. Megjelent és megtörtént, amit én nem szerettem volna, hogy megtörténjen, de mégis megtörtént, vagyis ágyba bújtunk. Akkor én már nem akartam semmiféle fizikai kontaktust. Meg még egyszer jött és szerette volna, ha a dolgok úgy alakulnak, mint az előző találkozásunkkor, de akkor viszont már határozottan nemet mondtam. Azzal érveltem, amit nem hiszem, hogy valaha is el tud fogadni. Annak idején tudta, hogy egy fiatal gyereket hogyan kell megszerezni, meghódítani, akkor most remélem tudja azt is, hogyan kell egy felkínált barátságot, amit nyújtani tudok neki, elfogadni. Azt mondta, hogy ez kevés számára. Én nehezen viseltem volna el, hogy bármikor a fogasról leemelhető ember legyek, mert amikor arra jár, majd beugrik, szeretkezik egyet és utána siet, mert neki még vissza kell érnie máshová. Nem. Ennél én már sokkal-sokkal többre vágytam. Egy olyan emberre, akivel nemcsak lefeküdni lehet, hanem mellette fel is lehet ébredni és a nap huszonnégy órájában, ha úgy adódik, vele lehet lenni. Ezt az első barátom nem tudta nekem nyújtani, hiszen akkor ő már nős volt. És az a néhány száz kilométer is elválasztott minket. Így aztán megszakadt a kapcsolatunk. De nem veszítettem el őt. Valahol mélyen bennem van egy fiók és az Ő. Minden jóval, minden rosszal, mindazzal, amire emlékszem, az mind ő és nem veszítettem el, velem van, mind a mai napig.

Rómeó II.
Tizennégy-tizenöt éves voltam, amikor az unokatestvéremmel csinálgattuk a dolgokat egy kicsit. Fiú volt természetesen, csak neki egy ilyen kamaszkori kaland volt, bennem meg valószínűleg a homoszexualitás akkor már bennem volt. Egy kis kézimunkára többször összejártunk. Aztán ő megnősült. Aki nekem barátom volt, abba egy kicsit úgy szerelmes is voltam, mondjuk viszonzatlanul, mert az első ilyen jellegű kapcsolatom az huszonhárom-négy éves koromban volt, ami konkrétan már felnőtt szerelmi, meg szexuális kapcsolat volt. Eleinte, mint általában az új húsokat, kapkodták az embert. De én inkább monogám típus voltam mindig, mert ezelőtt a barátságom előtt is egy nyolcéves kapcsolatom volt, csak közben eltávozott a barátom sajnos. Hát ő is fertőzött volt, valószínű, hogy onnan is ered ez az egész. Ő meghalt. De abban viszont nem hiszek, hogy a homoszexualitásból ki lehet gyógyulni. Valami inkább veleszületett dolog lehet ez, mert ahogy nemileg kezdtem érni, úgy egyértelműen a fiúkhoz vonzódtam. Végül is ebben a közegben éreztem jól, felszabadultabbnak magam. Viszont nagyon féltem, hogy rájönnek. Azért előbb-utóbb csak rájöttek. Akkor anyukám elment a körzeti orvoshoz, hogy mit csináljon, de nekem nem szólt. A körzeti orvos akkor azt mondta, hogy küldjön be, megpróbálnak beszélni velem, de nekem nem mert szólni, mert a kérdezésem nélkül ment el az orvossal megbeszélni. Hát többször előjött, főleg amíg apukám élt, addig többször mondta, hogy most már meg kellene nősülni, meg minden. Aztán végül valahogy ő is megtudta, mert odafogadtam albérletbe a barátomat annak idején. Akkor persze, hogy tudták miről van szó, ha konkrétan nem is tudták, hogy mi az, vagy hogy van. Csak aztán később megmagyaráztam, hogy nincs jogom arra, hogy a saját életemet tönkretegyem. Mert meg tudtam volna nősülni végül is, meg esetleg gyerek is lett volna. Mondtam, ha vállalják a felelősségét, hogy én ennyi embernek tönkre tegyem az életét, akkor megcsinálom, hogy megnősülök, legfeljebb pár év múlva elválok. De hát ezt persze nem vállalták ők se. És akkor belenyugodtak abba, hogy ez van. Általában a többiektől is azt hallom, hogy az apukák azok inkább kicsit talán a férfiasság megcsúfolását látják ebben, az anyukák meg mindig megértőbbek ezen a téren is. Ő egy kicsit szigorúbb volt ezzel kapcsolatban. Volt majdnem egy kis verekedés is, meg elmondott mindenféle buzinak, meg ilyen, de végül is hallgatólagosan elfogadta. De nem értett meg annyira soha, mint az anyukám. A környék az tudja, mert látja, hogy együtt élünk, egy házban. De úgy szemtől szembe semmilyen megjegyzés nincs, meg semmi olyasmit nem érzek, hogy emiatt kiközösítenének vagy nem fogadnának el. Hogy aztán ők a hátam mögött beszélnek-e erről, nem tudom.

03Rómeó I.

Az idő alatt, amíg az első barátom volt, természetesen voltak más kapcsolataim is, hiszen egy nemileg megérett ember, akinek az érése befejeződött és most már harcra kész állapotban van, annak heti két alkalom igencsak kevés. De ezek mind csak futó kapcsolatok voltak számomra. Nem volt jelentősége. Nagyon durván és drasztikusan megfogalmazva úgy is mondhatnám, hogy egy ürítésre jó kapcsolatok voltak ezek. Nem kötődtem hozzájuk semmiféle formában, érzelmileg egyáltalán nem. Számomra akkor az volt a fontos, hogy ránézésre megnyerő legyen, elfogadható legyen számomra az én mércéim szerint elfogadható legyen. Megtörtént, ami megtörtént, ő jobbra, én balra és kész, vége. Ezek az emberek, akikkel én annak idején kapcsolatot létesítettem, én tőlem idősebb emberek voltak. Elsősorban azért, mert ezek az emberek azok, akik képesek dajkálgatni, babusgatni, simogatni, uram bocsá', ha csak egy alkalom erejéig is azt a fiatalabb embert, akivel kapcsolatot létesíthetnek. Aki megadja számukra a lehetőséget, hogy kapcsolatot létesítsen velük. És ez számomra nagyon fontos volt. Valószínűleg azért, mert a családban soha nem volt meg ez a simogatás, ez a babusgatás, ez a kicsit kényeztetés. Ezekben a futó kapcsolatokban ezt mind megkaptam. Számomra az idősebb emberek nemcsak a tapasztalatot és a biztonságot jelentik. Nem akarom magam különösebben dicsérni, de úgy gondolom, hogy a velem egykorúakkal nem igazán értem meg magam. Engem más foglalkoztat. Addig, amíg ők diszkókba jártak, addig számomra egy könyv sokkal többet jelentett. Mert amíg az osztálytársaim és a kortársaim többsége diszkóba járt, addig én Bulgakov Mester és Margaritáját olvastam. Mert számomra az sokkal többet jelentett.

Másodsorban pedig szellemileg volt nekem szükségem ezekre az emberekre. Velük már lehetett olyasmiről beszélni, amiről kortársaimmal nem tudtam. Egyetlenegyszer megpróbáltam a fizikai kapcsolatot egy lánnyal is, aki tudta rólam, hogy meleg vagyok. De ettől függetlenül megpróbáltuk, hogy lesz, ami lesz. De nem lett. Felültünk az ágyban, megbeszéltük, hogy hát akkor ez nem megy nekünk, nem kell erőltetni és kész. Utána is hosszú ideig nagyon jó barátok voltunk. Valamivel több, mint nyolc évvel ezelőtt még egészen fiatal voltam és én akkor kerültem abba a városba, ahol most élek. Én úgy mentem oda, hogy itt engem nem ismer senki, nincsenek ismereteik arról, hogy én hogyan éltem, mint éltem. Én meleg vagyok, engem vagy így fogadnak el és így szeretnek meg vagy így fogadnak el vagy így utasítanak el. Így aztán én nem csináltam soha titkot abból, hogy én meleg vagyok. Nagydobra én soha nem vertem, és megpróbáltam a viselkedésemben az a természetes maradni, aki egyébként is voltam − meg vagyok remélem −, de nem voltak gátlásaim, ha valakit szerettem volna megismerni. És azért a nyolcadik, kilencedik, vagy a százhuszonhatodik érzék mindig megmondja, hogy szintén „zenész” a másik vagy nem. Én ott elég sok emberrel megismerkedtem viszonylag elég rövid idő alatt. Még egyedül éltem.

Rómeó II.
Akkor jött ő szembe velem, egymásra néztünk, akkor már tudtuk, hogy szóval... egy ránézésre az ember meglátja a másikon, hogy van-e hajlama az ilyenre, vagy egyáltalán meleg-e vagy valami és akkor elkezdett hajtani, kerülgetni.

Rómeó I.
Bizony életemben először és utoljára...

Rómeó II.
Nekem eszem ágában sem volt...

Rómeó I.
...először és utoljára, mert hát ez melegek között úgy van, hogy csak az idősebb megy a fiatalabb után.

Rómeó II.
Igen, ez furcsa.

Rómeó I.
Nekem is furcsa volt, hogy van egy ember, aki szemmel láthatóan idősebb, mint én és én úgy megyek utána, mint egy kiskutya. És egyszer majdnem elvesztettem szem elől, mert azért ő ment rendesen a városban, én is mentem. Én még olyan gyorsan egy üveg sört nem ittam meg, mint akkor, amikor ő egy pohár fröccsöt ivott és előbb megitta, mint én és indult kifelé a kocsmából, mert azért azt is útba ejtettük. A tény az, hogy a végén leült egy padra. Összeszedtem minden bátorságomat, a gyomrom akkora lehetett, mint a fél öklöm, és odaültem mellé.

Rómeó II.
Akkor még nem láttad rajtam, hogy milyen szelíd galamb vagyok?

Rómeó I.
Én féltem már akkor is minden újtól, minden ismeretlentől és odaültem melléd, és ha jól emlékszem, nem volt cigarettád.

Rómeó II.
Igen, nem volt.

Rómeó I.
Nem volt cigarettád, nekem viszont volt, és megkínáltam. Így indult az egész. Egyszerűen megkínáltam cigarettával és elkezdtünk beszélgetni.

04

És akkor megbeszéltük, hogy másnap is találkozunk, aztán másnap is találkozunk, akkor megbeszéltük, hogy a következő nap is találkozunk, és ez így ment egy hétig. Találkozgattunk, találkozgattunk.

Rómeó II.
Aztán később már kijöttél hozzánk is. A régi barátomnak mondtam, hogy nem kell neki elköltözni az anyukájához vagy a testvéréhez, maradhat ott, mert ő akkor még albérletben nálam lakott, tehát ilyen szempontból nem lett volna probléma, ha ott van akkor is, csak ő, a volt barátom azt mondta, hogy ő ezt nem tudja nézni, hogy mi milyen boldogok vagyunk, mennyire szeretjük egymást, úgyhogy inkább hazaköltözik. És akkor ez meg is történt és pár hónapra rá meg ő költözött oda, amit az anyukám − mert az apukám már nem élt, ő abban az évben, tavasszal halt meg − hát az anyukám először egy kicsit nehezen fogadott. De mondtam neki, ha már engem elfogadtál így, akkor ezt vedd úgy, hogy valakivel együtt éltem, házasságban éltem egy darabig, elváltam és újraházasodom. De hát azóta őt is nagyon megszerette, mert nagyon tud alkalmazkodni és akkor így most már elfogadják lassan. Nem most, korábban elfogadták már, de az első időszak az olyan volt, hogy őt nagyon idegennek tekintették a házban. Most meg több mindent megbeszélnek az anyukámmal, mint az anyukám velem. Annyira megszerették egymást. Én meg első nap, mint vak ló a gödörbe, úgy beleestem, mert akkor mindjárt melegében el is mentünk egy szórakozóhelyre kicsit beszélgetni, iszogatni. És akkor, mikor jöttünk, sétáltunk a sétányon, meg leültünk, beszélgettünk, ő meg elkezdett verseket mondani, mert hát óriási irodalmi, lexikális tudása...

Rómeó I.
...volt.

Rómeó II.
Szerintem az nem vész el, és én akkor nagyon-nagyon beleszerettem.

Rómeó I.
Az a vers egyébként nagyon emlékezetes, mert soha senkinek nem volt szabad elmondanom, ezt megtiltotta. A vers, az Szabó Lőrinc Semmiért egészen című verse. Nagyon megrázta őt. A teljes verset azt hadd ne mondjam el, mert az elég hosszú, de a legvége az egy akkor még az én életfilozófiám szerint nagyon kellemes sor volt, sorok voltak...

„Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, ha nem akarom.
Ne szólj, ne sírj.
E bonthatatlan börtönt ne lásd.
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.”

05Rómeó II.

Jaj, még mindig szaladgál a hideg a hátamon, mert ez volt az első, meg a Ki viszi át a szerelmet, meg egy-két verset úgy elmondott, beszélgettünk. Én akkor már, hát... én, én nagyon hamar szerelmes tudok lenni egyébként, de énnekem kellett az, hogy először beszélgessek azzal az illetővel, kicsit megismerjem, vonzódjak hozzá, meg valamilyen fokon megszeressem vagy esetleg egy kicsit belészeressek. Én csak úgy ilyen jött-ment kapcsolatokba nem..., abból soha nem volt lefekvés. Mint ahogy nagyon sokan csinálják, hogy még a nevét se tudják talán, de azért ágyba bújnak és ezért esett végül is rosszul egy kicsit, hogy hát sok olyan szabad életű emberke, aki megúszta ezt az egész fertőzést, én meg monogámabb típus voltam, én meg elkaptam. Egy időszakban ez is nagyon bántott.

Rómeó I.
Én, amikor vele találkoztam, akkor még csak azt éreztem, hogy szükségem van erre az emberre. Hogy miért, azt nem tudtam megmondani. Lehet, hogy egy skalpgyűjteményben lett volna ő az egyik trófea vagy valami hasonló, de aztán valami miatt megfogott. És amikor másodszor, harmadszor és sokadszor találkoztunk, akkor egyszerűen jött az az érzés, hogy hiányzik, ha nincs velem. Nem éreztem azt, hogy ez szerelem lenne. Egyszerűen csak elkezdtem ragaszkodni hozzá és utána már nem tudtam elképzelni olyan napot vagy olyan órát, amikor ne látnám vagy ne hallanám a hangját, ne lennénk együtt. Lehet, hogy ez a szerelem, én nem tudom, amikor a másik nélkül már el se tudom képzelni az életem, lehet, hogy az a szerelem. De az is lehet, hogy nálam kimaradt az a fokozat, hogy szerelem, egyszerűen csak abból az akarásból átléptem a szeretetbe, ami én úgy gondolom, hogy sokkal magasabb fokozat, mint maga a szerelem.

Rómeó II.
Elég ritka, hogy valaki univerzális, mert nőszerepet is tudok vállalni, férfiszerepet is.

Rómeó I.
A mi viszonyunk, a mi kapcsolatunk már annyira mély, hogy ennek számunkra nincs jelentősége. Egyszer így, egyszer úgy. Az ágyban, ha valamikor sor került rá, akkor lényegtelen volt, hogy én vállalom a női szerepet vagy én vagyok a férfi az ágyban. Ennek külsőségeiben sincs semmi különösebb jelentősége számunkra. Az, hogy ő ezalatt a valamivel több, mint nyolc év alatt csak ő lett volna a férfi, ilyen nem fordult elő és az sem, hogy csak én lettem volna a férfi. Ezt így nem lehet elmondani. A meleg ember, a férfi, az elsősorban egy simogatásra váró nő is és ugyanakkor egy szuper férfi is egy személyben. Ez egy olyan kellemes tudathasadásos állapot. Most abban vagyunk mi szerencsések, hogy mind a két részt megismertük és mind a két részt megéltük és megéljük. Így egyszerre tudjuk mind a két ént megismerni, megélni és nem szorítkozunk arra, hogy csak nő és csak férfiszerep, mert ez, én úgy gondolom, legalábbis bennem, bizonyos fokú hiányérzettel párosulna, ha én csak női szerepet látnék el, akkor nem érezném azt, hogy én férfi vagyok, holott én igenis férfi vagyok. Attól teljesen függetlenül, hogy az ágyban adott esetben milyen szerepet játszom.

Rómeó II.
Végül is százszázalékosan őszinték vagyunk, én úgy érzem. Énnekem úgy volt kapcsolatom mással, hogyha mit tudom én, hármasban vagy négyesben voltunk. De ő is ott volt mindig.

Rómeó I.
Nem mindig...

Rómeó II.
Nem emlékszem, hát mondjad, hogyha úgy érzed...

Rómeó I.
Egyre én nagyon emlékszem, mert az édesanyámnál voltam látogatóban és amikor hazamentem, akkor egy közös ismerősünket találtam otthon ...

Rómeó II.
Hát végül is hármasban fejeztük be...

Rómeó I.
De a kezdet az nem hármas volt, de nem volt részemről probléma ebből. Mind a kettőjüknek adtam egy-egy puszit, megjöttem, szervusztok és kész. Nem csináltunk ügyet abból, ha a másiknak volt ilyen kapcsolata. Soha nem voltam rá féltékeny. Nem, soha.

Rómeó II.
Akkor te nagyon hamar megismertél és tudtad, hogy hűséges típus vagyok.

Rómeó I.
Ő felajánlotta számomra a lehetőséget, hogy − éppen azért, mert olyan helyzetbe került, amibe került, beteg lett és én még negatív vagyok −, hogy hagyjam el őt, menjek el, éljem az életemet, ne foglalkozzak ővele. És ez számomra akkora képtelenségnek tűnt, hogy alig tudtam szóhoz jutni... (Szünet) ... S én elmondtam, hogy én nem azért vagyok veled, nem. Azért voltam eddig is veled, mert negatív voltál, hanem egyszerűen azért, mert szeretlek. És most, hogy pozitív lettél, ez nem változott meg, én ugyanúgy szeretlek. És elzavarhatsz, de a küszöbön alszom. Nem foglak elhagyni. Én nagyon vártam, hogy megfertőződjek...

Rómeó II.
Ez az, amit én még a mai napig nem tudok megérteni, hogy hát ő azért nem nagyon akart védekezni, mert ha én az vagyok, HIV-pozitív, akkor ő is nagyon szeretett volna az lenni.

Rómeó I.
Belegondoltam, annak idején, hogy jó esetben van tizegynéhány éve és utána nekem nélküle kellene leélnem az életemet, akkor azt én nem tudnám megtenni. Az egyszerűen katasztrófa lenne. Nem találnám a helyem, mint ahogy az ma is így van, ha nélküle vagyok otthon, én egyszerűen nem tudok semmit csinálni, béna vagyok nélküle. Én annyira szeretem őt, hogy úgy gondolom, hogy minél előbb találkozunk majd ismét, annál jobb nekem és talán neki is.

Rómeó II.
Valószínűleg arra is gondolsz, hogy énnekem könnyebb így elviselni ezt az egész betegséget, hogy tudom, hogy te is olyan vagy és látom, hogy egészséges vagy még egyelőre ...

Rómeó I.
És az is közös még bennünk azon kívül, hogy mind a ketten melegek vagyunk, hogy ugyanazzal a problémával kell megküzdenünk nap, mint nap. Elkezdtünk New Age könyveket olvasni valamilyen ok miatt, egyszerűen elkezdtünk ezzel a témával foglalkozni, a karmával, a reinkarnációval, az előző életekkel, a jövendő életekkel és egyszerűen csak kialakult bennünk az a hit, hogy azzal, hogy ezt a testet leveti a lélek, amely bennünk van, azzal nem szűnünk meg, hanem az a lélek, az a tökéletességre való törekvése során egyre újabb és újabb testekbe költözik, amíg el nem éri azt a tökéletességet, ami után már nincs semmi más, hanem eljut arra a szintre, arra a rezgésszintre, ami maga a tökéletesség és ezért mondtam én azt, hogy a következő életünkben vagy életeinkben együtt lehetünk akkor. Minél hamarabb, annál jobb.

06Rómeó II.

Az első könyv az végül is az volt, hogy...

Rómeó I.

Az Élet az élet után ...

Rómeó II.

Az Élet az élet után c. könyv, amiben ilyen...

Rómeó I.

...halál közeli élményekről van szó...

Rómeó II.

Ilyen klinikai halálban lévő emberek hogyan látták magukat kívülről és nekem volt egy nagyon vallásos kollégám, aki ajánlotta, hogy olvassam el ezt a könyvet. És innen kezdődött az, hogy az ilyen jellegű könyveket begyűjtögettük, meg elolvastuk.

Rómeó I.
Egyszerűen csak elkezdtünk hinni az egészben. Mert azért valamiféle hitre mindenkinek szüksége van. Én úgy gondolom, hogy a léleknek joga van megválasztani azt a következő testet, amelybe költözni fog. Az eddigi olvasmányaim alapján mondom ezt és én már most így tudatosan szeretném, ha valahol Tibetben születhetnék újjá és szeretnék szerzetes lenni. Olyan szerzetes, aki gyógyít. Ami evidens, hogy őt mindenképpen szeretném a magam közelében, környezetében tudni.

Rómeó II.
Mert nekem végül is mindegy, hogy Tibetben vagy netán Svédországban vagy akárhol, nekem az a fontos, hogy ott legyen velem.

Rómeó I.
Úgy, mint eddig. Úgy lesz tovább ezután is. És élünk, amíg élünk. Megpróbálunk ezalatt a rövid idő alatt is annyi mindent látni, meg átélni, amit más jóval hosszabb idő alatt tehet meg. Nem vagyunk elkeseredve. Csak egy kicsit gyorsabban kell élni, mint a hétköznapi embereknek, a többi embernek. Fokozottabb tempó kell. Tudjuk még, hogy hová szeretnénk elutazni, mert azt a környéket még látni szeretnénk. Ezt, ha úgy adódik, akkor egy évben kétszer megtesszük, mert nem biztos, hogy később lesz ereje neki vagy nekem, hogy elutazhassunk. Így mindent, amit terveztünk az életünk során, azt most nagyon rövid idő alatt kell megtenni. A hegyekbe, mindenképpen a hegyekbe szeretnénk menni, az Északi-középhegységbe. Jártunk már arra, de még nem minden részét jártuk végig. És hát van egy nagy álmom. Még mielőtt meghalok, szeretném látni Párizst...

Rómeó II.
Voltak olyan időszakok, amikor nem sok hiányzott a halálhoz, de... (szünet) ... én úgy vagyok vele, hogy én azért az anyukámat túl szeretném élni. Mert én szerintem ő azt már nem viselné el, hogy én ilyen fiatalon elmegyek és akkor ő is jönne utánam.

07Nem félek a haláltól... (szünet) ...végül is ... (szünet) ...nem tudom, hogy meddig van még, vagy mennyi van még, de tényleg nem félek tőle. Lelkileg már annyira felkészítettem magam ez alatt a nyolc év alatt, hogy most már úgy vagyok vele, hogy szinte minden nap ajándék. Én nem tudom. Úgy igazán ezt se beszéltük meg, hogy mi lesz akkor. Ő az elején mondott egy-két dolgot, hogy utánam jön szántszándékkal, de erről sikerült meggyőznöm, addig nem szabad eldobni az életet, mert ő abban az időszakban, amikor én megfertőződtem és ő ezt megtudta, akkor ő nagyon azon volt, hogyha én véletlenül meghalok, akkor ő öngyilkos lesz és jön utánam, mert ő egyedül nem tud meglenni. Arról sikerült azért meggyőznöm, hogy ami itt ki van rá mérve vagy szabva, azt végig kell csinálni. Az nem megoldás, hogy az ember eldobja magától az életet, ha akármennyire egyedül maradna is ... Hát, sajnálnám itt hagyni, jobb lenne együtt elmenni, de szóval ez szerintem teljesen független tőlünk, hogy ki mikor megy el...

Egy évvel később...

08Rómeó I.

Rengeteg minden történt egy év alatt. A Magyar Rádióban elhangzott műsorunk után felkeresett bennünket egy úriember. Azt mondta: elhangzott az adásban, hogy a mi nagy álmunk, vágyunk, hogy szeretnénk eljutni Párizsba. Azt mondta, hogy ő kifizeti ezt az utat, ha ez az álmunk, akkor ő ezt teljesíti. Ő egy Amerikában élő magyar származású üzletember. Huszonvalahány éve él kint az USA-ban, de rendszeresen jár haza. Van egy galériája itt a fővárosban is. Havadtőy Sámuelnek hívják, festőművész is. Egy nagyszerű ember. Utólag tudtuk meg, hogy Yoko Ono élettársa. Tőlük kaptuk ezt a nagyszerű utazást. Egy nagyszerű hetet töltöttünk Párizsban. Fantasztikus élmény volt. Olyan, ami nagyon sokáig fog hatni. Olyan, amit a mai napig is nehéz elhinni. Ott voltunk, láttuk, megnéztük, de még mindig szinte hihetetlen, hogy ezeken a csodás helyeken ott voltunk.

Aztán a barátom betegsége egyre súlyosabb lett. A hét öt napján infúziózni kellett. De mivel nem utazhattunk fel naponta a fővárosba, hogy a napi egy infúziót megkapja, ezért megtanultam én megszúrni. Ez Párizsban is így volt. Mindig szakítottunk erre időt. A betegség a szemére ment. Vigyázni kellett, mert ha elhatalmasodik rajta ez a fertőzés, akkor megvakulhat. A veszély az infúzió ellenére is fennállt. Ez a fajta kezelés csak kilenc-tizenkét hónapig elegendő, mert utána már másfajta terápia kell. De erre már nem volt szükség...
A terápia alatt egyre rosszabbodott az állapota, fél szemére meg is vakult. Én közben megpróbáltam feketén dolgozni is, mert meg kellett valamiből élni. Aztán egyre rosszabb állapotba került. Egyszer csak nehezebben kezdett menni, szinte csak segítséggel tudott eljutni valahova. Nem lehetett egyedül otthon hagyni, mert például, hogyha WC-re kellett neki menni, akkor nem ért ki időben. Aztán már enni sem volt kedve és akkor az emlékezete is kezdte elhagyni őt. Viszont sorra jöttek elő olyan dolgok, amikre én nem emlékezhettem. Tíz-tizenöt évvel azelőtti események, amikor én még nem voltam az ő életében. És rajtam kérte számon azokat a dolgokat, amik akkor történtek. Döbbenetes volt, hogy a memóriája mennyire másként működött. Általános iskolai osztálytársait kereste rajtam, akiket én nem is ismertem. És mit mondjak neki? Azt mondtam, hogy persze, emlékszem. Mert muszáj volt emlékezni. Egy szellemi, fizikai leépülés indult el, ami a végén már tetőzött. Elérkezett az az idő, amikor már a családdal sem tudtam elfogadtatni az ő helyzetét. Mert a család ragaszkodott ahhoz, hogy állandó kezelésben részesüljön, hogy vagy orvos, vagy valaki lássa rendszeresen. Én tudtam, hogy nem fognak rajta igazán segíteni, mert már nem lehet. Nem volt más választásom, autóba tettük, és felhoztam Budapestre kórházba. Körülbelül egy hetet töltöttünk itt, amikor is nagyon kíméletesen megpróbálták velem közölni, hogy mi az ő állapota. Mondtam nekik, hogy nem kell. Én már felkészültem mindenre. Csak egy kérésem van, hogy szeretném hazavinni. Annak idején beszélgettünk erről és mondta, hogy ő nem akar kórházban meghalni. Ő azt hitte, amíg a kórházban voltunk, hogy ő odahaza van. Át akart menni a másik szobába, kereste azokat a dolgokat, amik otthon vannak. Végül is az orvosok beleegyeztek, hogy hazavigyem. De kaptam egy telefonszámot, amit bármikor felhívhatok, amikor szükségem van rá. Elláttak mindennel, amire szükség lehetett otthon, az ágytáltól a felfekvési lepedőig, matracokig mindennel, ami egy házi betegellátáshoz szükséges. Rendszeres telefonkapcsolatban voltam az orvosokkal, beszámoltam az aktuális állapotáról. Mindig megkérdezték, hogy nem akarom-e visszahozni. És én tudtam, hogy nem akarom, mert ő sem akarja. És akkor ezzel teltek a napok. Volt olyan időszak, hogy negyvennyolc órából csak ötöt tudtam aludni − azt is részletekben − mert annyira hiperaktív volt, hogy döbbenetes volt. Még a mai napig sem értem... Csak azt tudom, hogy olyan méltósággal csinálta végig az egészet. Az édesanyja megkérdezte tőle, hogy fáj-e valamije és akkor azt mondta, hogy nem panaszkodom. Pedig biztos, hogy komoly fájdalmai voltak. Ebben biztos vagyok.
Nagyszerű volt az, hogy eljöttek a barátaink, meglátogatta őt az édesanyám, mindennap eljött hozzá az édesanyja és azért ők tudtak valamit segíteni. De azért nem lettem olyan szabad, mert ha nem látott, akkor azonnal követelt, azonnal szólongatott és amíg be nem mentem hozzá, addig nem maradt nyugton. És akkor nem beszélgettünk, csak nézett rám és az a nézés annyira kifejező volt − az a szempár −, hogy abban minden benne volt, szavak nélkül is.
Végül július végén egy reggelen, amikor megfürdettem, amikor bekentem a testét, betettem a tiszta, friss ágyneművel áthúzott ágyikóba és betakartam, akkor halt meg... (sóhajt) ... (sírva) Nagyon hiányzik...
Az én életem azóta felfordult, valahogy megszűnt minden, ami eddig volt és ami biztos volt ... A családdal sajnos nem túl jó a viszonyom... ezért is kellett elköltöznöm otthonról... most itt vagyok egyedül... és a legszörnyűbb az, hogy mindaz, ami itt belül megvan, azt el kell takarni, mert az emberek nem kíváncsiak rá, hogy mi történt... és ez természetes, mert mindenkinek megvan a maga baja. De amikor már nagyon rosszkedvű vagyok, amikor nagyon szomorú vagyok, amikor nagyon nem tudom már játszani a vidám szerepet, akkor megkérdezik, hogy miért, mi a baj? ...Pedig még csak négy hónapja történt... dolgozom és csak úgy vagyok...

VÉGE

A dokumentum felvételek rádiós változata elhangzott az AIDS Világnapján, 1995. december elsején a Kossuth Rádióban. Az összeállítást a Magyar Rádió zsűrije Prix Itália díjra jelölte. A darabot a rádió többször is megismételte.