A gumibotot hívtuk „Kádár kolbász”-nak az ötvenes-hatvanas-hetvenes években. Az első „találkozásról” már írtam a „Történetem... a Veszprém Megyei Rendőr Főkapitányság Politikai Nyomozó Osztályával” című anyagban.

Ez a mostani eset 1976. február 18-án éjjel történt. Ebben az időben a Váci utca vége felé laktam, közel a Dimitrov térhez. Akkor még így hívták a mai Fővám teret. A dátumot pontosan tudom, mert minden hangfelvételt és írott dokumentumot elteszek. Késő este jött fel hozzám barátom, Vajda István, az ismert szinkronrendező. Volt otthon nálam egy üveg Egri bikavér, amit felbontottam. Ebben az időben kólával ittuk a vörös bort. Beszélgettünk, iszogattunk. Már éjfél felé járt, amikor Pista barátom mondta, hogy ideje hazamennie, mert holnap reggel nyolckor kezd a Pannónia Filmstúdióban. Mondtam neki, hogy lekísérem, mert jólesne egy kicsit levegőzni. Kisétáltunk a Dimitrov tér és a Váci utca sarkára, hogy nagyobb esélyünk legyen taxit fogni. Egyszer csak észrevettük, hogy a Váci utca felől jön egy rendőrautó. (Akkor még lehetett a most már sétáló utcán közlekedni.) Amikor odaért hozzánk, kiugrott a kocsiból egy rendőr, s mondta, hogy igazoljuk magunkat. Átadtuk az igazolványokat. Kérdezte, hogy mit keresünk itt. Elmondtuk, hogy mi járatban vagyunk. Közben kiszállt még egy rendőr, s ő is odajött. Később kiderült, hogy Csák Mártonnak hívják, s ő a kocsi parancsnoka. Közben láttam, hogy közeledik egy taxi. Szóltam, hogy meg fogom állítani a kocsit, hogy a Pista haza tudjon menni. Ekkor ő rám kiáltott, hogy „maga ne állítson meg semmit, hanem álljon a falhoz!” Szóltam, hogy ne beszéljen velem ilyen hangon. Erre hirtelen egy hatalmas pofont adott. Olyan váratlan volt, hogy még védekezni sem tudtam. Ugyanebben a pillanatban kiugrott az autóból egy bajszos rendőr, s hatalmasat vágott rám gumibotjával. A fejemet akarta eltalálni, de mivel hirtelen felemeltem a karomat, csak arra ütött egy hatalmasat. Ezután Csák Márton ránk üvöltött: „Kezeket fel! Falhoz állni!” Feltartottunk a kezünket és odaléptünk a falhoz. Engem a fal felé fordított. Egyszer csak azt éreztem, hogy kutat a zsebemben. Megkértem, hogy hagyja abba. Erre a másik rendőr újra egy hatalmasat vágott rám a gumibotjával. Csák Márton ezután kivett a zsebemből mindent. Benne volt a rádiós igazolványom, a személyim, a jogosítványom, egy jegyzettömb, a kesztyűm, a kulcscsomóm és egy száj spray.
– Magának van kocsija? – kérdezte.          
– Igen – feleltem.
– Milyen? – kérdezte.
– Zsiguli – válaszoltam.
Ezután elkezdték felírni adatainkat. Nekünk még mindig felemelt kézzel kellett állnunk.

Közben Pista megkérdezte tőlük:
– Miért írják fel az adatainkat?
Mire Csák Márton ököllel az arcába vágott.
– Csend legyen – üvöltötte.    
– Mégis miért ütött meg?
– Azt csinálok, amit akarok! – kiabálta. Ha akarom, felmászik a falra!
Erre Pista megkérdezte a nevét.
– Majd a végén megmondom! Most pakolja ki a táskáját a földre! – üvöltötte.
Mire Pista:
– Az igazolványom és az irataim vannak benne. Azt tegyem ide a földre?  
– Igen! – mondta dühösen. Ezután Pistát is megmotozta. Mindent kiszedett a zsebéből. Én ekkor leengedtem a kezem.
– Azonnal fel a kezekkel! – ordította artikulálatlan hangon.
– Miért? – kérdeztem.
– Ne pofázzon! Ha akarom, meg is ölöm.
– A chilei katonai diktatúrában készült tv felvételeken látni ilyent – mondtam.
Erre a bajszos rendőr még két hatalmasat ütött rám a „Kádár kolbásszal”.

Miután felírták az adatokat, visszaadták az igazolványokat, közöltem velük, hogy ezt az egészet nem fogom annyiban hagyni. Elővettem a zsebemből a jegyzettömbömet, a tollamat és hangosan ismételve fenyegetéseiket, írni kezdtem a szövegeket. A rendőrautó parancsnoka azt mondta:
– Írja csak nyugodtan.   
Mire Pista megkérdezte tőle:
– Ha ön vállalja ezeket a szavakat, akkor kérem, mondja meg a nevét.
– Csák Márton főtörzsőrmester – válaszolta.     
Ezután felírtam a gépkocsi rendszámát is – RA-30-87 – majd hozzájuk fordulva azt mondtam:
– Arra kérem, hogy alkalom adtán mindazt, ami itt történt, amit itt mondtak, azt vállalják más fórumon is, mert ezt én nem hagyom annyiban.
Csák Márton lekezelően válaszolt.
– Ne féljen, vállaljuk.
Hazafelé menet egyre jobban fájt az álkapcsom, az arcom és a fülem. Megdagadt a karom, alig tudtam felemelni.

Otthon rögtön felhívtam a kerületi rendőrkapitányságot, hogy hozzájuk tartozik-e az RA-30-87-es rendszámú kocsi. Mondták, hogy igen. Ezután taxit hívtam és elmentem a kerületi orvosi ügyeletre. Amikor elmeséltem a történetet a szakállas, fiatal orvosnak, elkezdte szidni a rendőröket. (1956 után sokan azért növesztettek szakállt, mert így tiltakoztak a forradalom leverése miatt. Azt mondták, hogy addig nem vágatják le, amíg ki nem vonulnak az oroszok hazánkból. ’56-ban Kossuth címert hordtunk és sok forradalmárnak volt szakálla. Annak idején terjedt el a hír, hogy Mészáros Ági színésznő is kijelentette, hogy addig nem lép színpadra, amíg a megszállók itt vannak.)

A rendelőben megmutattam a gumibot helyét: a feldagadt és hatalmas liláskék foltokat a karomon és a hátamon. A fiatal orvos minden mérgét beleadta a diagnózis megállapításába. Az orvos-szakmai kifejezésekre nem emlékszem, csak arra, hogy „mélyen sérült felhám”. Mindenesetre alapos leírását adta sérüléseimnek. Az volt az érzésem, hogy néha egy kicsit túlzott is.
Másnap reggel bementem a Rádióba, s elmeséltem, mi történt. Az esetnek hamar híre ment. Kérdezték, hogy most mit fogok csinálni.
– Feljelentést teszek – mondtam.

Osztályunk párttagjai óvtak attól, hogy „bármiféle butaságot” csináljak. Azt mondták, hogy menjek fel az Elnökségre, mert ilyen ügyekben nekik kell lépni. Megkerülve őket egyedül nem léphetek. Elvégre a Magyar Rádió munkatársa vagyok.

Kétnapi gondolkodás után hallgattam rájuk és felmentem az Elnökségre. Ott csak a titkárság vezetőjét, Éry Józsefet találtam. (Róla tudni lehetett, hogy bármilyen rázós ügyben pillanatok alatt tudott intézkedni. „Jó kapcsolatai vannak” – szokták róla mondani. Egyszer nekem is egy nap alatt elintézte, hogy hivatalos útlevelet kapjak. Ez akkor volt, amikor 1975-ben megnyertem a rádiós és televíziós műsorok világversenyén, a Prix Itálián, a nagydíjat. A zsűri csütörtökön döntött és nekem szombaton már el kellett mennem Olaszországba a díj átvételére. Szolgálati útlevelem nem volt, de Éry intézkedett, s másnap már kezemben volt a passport.)

Éry azt mondta, hogy írjam le a történetet és ők majd továbbítják illetékes helyre. Másnapra elkészültem az anyaggal és vártam, hogy mi történik.

Április közepén telefonáltak a BRFK-tól, hogy menjek be, mert a főkapitány-helyettes szeretne velem beszélni.
Találkozásunkkor elmondta, hogy az intézkedő rendőrök két betörőt üldöztek, akik a Hotel Intercontinentál mellett lévő üzletet feltörték és értékes bundákat loptak el. Őket keresték, de a bűnözők eltűntek a szemük elől. Ekkor láttak meg bennünket és azt hitték, hogy mi vagyunk az elkövetők. Azzal is érvelt, hogy az egyik rendőr éppen válik és emiatt feldúlt ideg állapotban van. Mondtam neki, hogy ezek nem mentesítik őket törvénytelen viselkedésük alól. Ő egész idő alatt védte a mundér becsületét, én meg hosszan vitatkoztam vele.  
Beszélgetésünk végén közölte, hogy majd levélben válaszol az MR elnökének. Ez május közepén érkezett meg.  

 

BUDAPESTI RENDŐRFŐKAPITÁNYSÁG
VEZETŐJÉNEK HELYETTESE
Magyar Rádió Elnökének
Dr. Hárs István Elvtársnak!
Budapest

           Kedves Hárs Elvtárs!

Tájékoztatlak, hogy Borenich Péter panaszát ki-
vizsgáltattam. A kivizsgálást követően Borenich
elvtárssal szemé
lyesen beszéltem és tájékoztat-
tam arról, hogy a hasonló esetek elkerülése ér-
dekében a szükséges intézkedést
megtettem, az
eljáró rendőrök kel1ő mértékű felelősségre voná-
sával egyidőben.     

Budapest, 1976. május l3.

gumibot level2     Elvtársi üdvözlettel
     Dr. Matók Béla                                                       

 

 

 

Éry József, az Elnöki titkárság vezetője közölte, hogy a Rádió vezetése ezzel lezártnak tekinti az ügyet. Én meg azon morfondíroztam, hogy vajon mi lehetett a „szükséges intézkedés”? És vajon milyen volt „az eljáró rendőrök kellő mértékű felelősségre vonása”? Vajon azt mondták nekik, hogy mielőtt ütnek, nézzék meg az igazolványokat és ha újságíró valaki, azt ne üssék? Másokat viszont lehet?

Ezután azon gondolkoztam, hogy be kellene perelni a bíróságon a verekedőket. Amikor ezt elmondtam a Rádióban, mindenki hevesen lebeszélt erről. Ebből csak hátrányod lehet – mondták.

Végül is hagytam magam lebeszélni tervemről. Így ezzel az ügy befejeződött.