A firenzei Palazzo Vecchio gyönyörű hatalmas terme zsúfolásig megtelt az eredményhirdetésre. Néma csönd lett, amikor a zsűri elnöke, a holland Bob Uschi odalépett a mikrofonhoz és közölte: a szavazatok abszolút többsége alapján a világverseny nagydíját a zsűri a Magyar Rádió által benyújtott „Miért tettem?” című produkcióért Borenich Péternek ítélte oda. A felzúgó tapsban elfogott a gyöngeség. Arra gondoltam, hogy körülöttem olyanok ülnek, akik öt földrész ki tudja hány százmilliós hallgatóságának készítenek műsorokat, sokuk azt sem tudja talán, hol van Magyarország, de most, amikor az én kezemet szorongatják, Magyarországot ünneplik, a mi rádiónkat, Borenich Pétert.”
Tudósítás a rádiós és tévés műsorok világversenyéről
Lékay Ottó jegyzete (1975)
Elhangzott a Petőfi Rádióban 1975. október 12-én 15 óra 50 perckor
Mire ez a jegyzet elhangzik, a sajtóból és a rádióműsorból már köztudomású lett, hogy nagy magyar rádiós siker született: Borenich Péter dokumentumdrámája, a „Miért tettem?” Prix Itáliát nyert.
A Prix Itália – magyarul Itália-díj – ez idő szerint a legnagyobb nemzetközi rádiós és televíziós verseny, s egyszersmind a versenyen nyerhető díjak elnevezése. 1948-ban alapították Capri szigetén. Akkor ott tizennégy rádiószervezet képviselői fogalmazták meg az alapszabályokat. Ezeket azóta negyvenhárom ország negyvennyolc rádió- és tv szervezete fogadta el és csatlakozott a versenyhez.
Ebben az évben Firenzében rendezték meg a versenyt. A méretekre jellemző, hogy a résztvevők több, mint harmincoldalas névjegyzéke csaknem négyszáz küldött nevét sorolja fel. Ekkora tömeg töltötte meg naponta a firenzei Kongresszusi Palota termeit.
A rádiós dokumentum kategóriát 1952-ben hozták létre, s azóta egyre nagyobb a fontossága. Általános jelenség ugyanis világszerte a közönség érdeklődésének fokozódása a dokumentumok iránt – könyvben, filmen, színházban, tévében, és – természetesen a rádióban is.
A mi Rádiószínházunk mindössze három éve foglalkozik rendszeresen ezzel a műfajjal, de csak ebben az évben bátorkodtunk fel és küldtünk be versenyművet a Prix Italiára: Borenich Péter produkcióját.
Az általános külföldi gyakorlattól eltérően Borenich nem információk közlésére vállalkozott, hanem drámát épített fel a dokumentum felvételekből, a mi rádiószínházi profilunknak megfelelően.
Némi szorongással ültem be a megfigyelők termébe: legjobb tudomásom szerint magyar szerző tette meg az első lépést ebben az irányban. De vajon hogyan fogadják a többiek, a zsűri, a járt úton járók? Várjuk ki a végét. És csakugyan, majdnem a végét kellett kivárnom. A versenyművek lehallgatási sorrendjét ugyanis sorshúzás dönti el és Boreniché az utolsó előtti hely volt.
Végignéztem a benevezett produkciók listáját, a tartalmi ismertetéseket. Jónéhány ismert név vagy teljesítményeiről ismert rádió kemény ellenfeleket sejtetett.
Amikor éppen nem gondoltam Borenichre, határozottan élveztem jó néhány bemutatót. Meglepetést szereztek például a belgák – ilyen irányú működésüket eddig nem ismertem: a cigánykérdésről küldtek be műsort – kitűnő riporteri munka, emberséges nézőszög, jó technikai színvonal. Egy Egyesült Államok-beli rádiótól kissé féltem: veszettül rámenős rádiósaik vannak, de – hál'istennek – csalódtam: egy 18. századi női messiás történetét dolgozták fel, persze írásban, és színészekkel játszatták-mondatták el. Ezzel nem rúghatnak labdába, ahogy pestiesen mondják. Az írek egy vándorcirkuszról küldtek be anyagot: sok színt ígért, de ez is csalódást okozott, nekem pedig külön gonosz örömet: eggyel kevesebb a vetélytárs. A nyugatnémetektől is féltem, nem alaptalanul. Verdi Álarcosbál-jának egy müncheni felújításáról csinálták műsorukat, a próbáktól valamennyi előkészületen át a bemutatóig és a – bukásig. Mert megbukott a rendező újszerű feldolgozása, pfujozást és füttykoncertet rögzít a ragyogó sztereotechnikával készült, igen értelmes interjúkkal tűzdelt produkció. Aztán a többiek futószalagon, míg Japán következik: kigyullad bennem a piros lámpa: vigyázat, veszély! De elmúlik: a hirosimai témát csupa visszaemlékezéssel oldották meg. Ennél mi többet tudunk, gondoltam. Izrael, Kanada, Finnország, gyerünk tovább, tovább. A dél-afrikai szövegkönyv bevezetőjének olvastán enyhe nyomás a gyomromban: Johannesburgban az izraeli főkonzulátus egy felhőkarcoló legfelső emeletét foglalja el. Riadó, rendőrség: valaki vagy valakik fegyverrel tartják sakkban a főkonzulátus személyzetét. Véletlenül az épületben tartózkodott az ottani rádió egy riportere, vállán magnó. Bekapcsolta a mikrofont és föl is vett mindent, amit tudott. Így született „A főváros 18 órája” című riportműsor. A vége groteszkül humoros: egyetlen elmeháborodott izraeli okozta a zűrzavart: mindössze a főkonzullal akart beszélni…. A veszélyes ebben a produkcióban az volt, hogy a többitől ugyanaz különböztette meg, ami a mi Borenichünk legnagyobb erőssége: hogy az eseményekkel egyidőben készültek a felvételek, nem visszaemlékezésekből álltak össze. De megnyugodhattam: a riporteri ügyesség és szerencse mellett semmiféle mélyebb alkotói szándékot, társadalmi súlyú mondanivalót nem fedeztem föl benne.
És aztán elkövetkezett az a bizonyos utolsó délelőtt, a menetrend szerint kilenc óra ötvenötkor a hangszóróból felhangzott a magyar konferálás: „Miért tettem?” Borenich Péter dokumentumdrámája. Főszereplője Rózsi néni, aki már másodszor kísérelt meg öngyilkosságot. Borenich ott ült mellette a mentőautóban. Vijjog a sziréna – az előttem ülő úr ásványvizet tölt a poharába – mit neki a mentőautó. Kicsit izzadok, mert meleg van, meg aztán eszembe jut, hogy itt az elején volt egy montázs, amely rögtön felvázolta, hol húzódnak a szemben álló frontok, de a Prix Itálián kötelező időtartam miatt Borenich kivágta. Jaj, Péter, miért vágtad ki, nézd ez az úr milyen nyugodtan issza az ásványvizét! Hogy fulladna meg tőle… Hiába: ha idegenek is hallgatják, hiányérzetünk megsokszorozódik. Ám amikor Rózsi néni első vallomása után felhangzik Panni lányának a jajveszékelése és keserű kitörése, hogy ő is tanul, dolgozik is, fizikailag sem bírja csaknem százkilós béna anyját emelgetni, ápolni, főzni rá – ekkor valami megváltozik a teremben. Előre dől ültében a dán, a finn, az olasz, figyelmesebben hajol a szöveg angol vagy francia fordítása fölé. Érzem, elkapta őket a dráma sodrása. Rózsi néni tíz éve béna, egyetlen szobában lakik tizenhat éves lányával, akit hálátlansággal vádol, tele van jogos és ugyanakkor túlzott sérelmekkel. Amikor őt halljuk, igazat adunk neki. Aztán a lányát halljuk és neki is igazat adunk. De igaza van a másik két lánynak is: többet nem tehetnek anyjukért. És így van igaza mindenkinek: a szomszédoknak, akiket Rózsi néni elvadított igazságtalan gyanúsítgatásaival, az orvosnőnek, az ápolónőnek, és ismét Rózsi néninek... Az összkép, amely végül kialakul bennünk, Rózsi néni beteges túlérzékenységén túl számos fájó emberi és társadalmi problémát vet föl. Valamennyit ismerjük, újságjaink nap nap után feszegetik őket, de ilyen drámai módon, a dokumentumok hitelességével és emberi indítékokkal megtámogatva, ilyen sűrítve, ugyanakkor ki nem mondva, megdöbbenést keltett ott, a firenzei Kongresszusi Palotában is. A lehallgatás után sorra jöttek ismerősök, de ismeretlen kollégák is, és egyhangúlag kijelentették: ők ennek a produkciónak ítélnék a Prix Italiát. Bár a zsűrinek is lenne füle hozzá.
Volt. Másnap, a palota úgynevezett „zöld termében”, a zsúfolt széksorokkal szemben, hosszú asztalnál ültek a zsűritagok. Egy-egy dán, svéd, francia, máltai, monte-carlói, spanyol, francia-svájci és jugoszláv. A zsűri elnöke, a holland Bob Uschi – különben a rádiós dokumentum szakma világhírű, korábban Prix Italia nyertes tekintélye – ismertette a döntést: a dokumentum kategória 1975. évi Italia díját, a szavazatok abszolút többsége alapján a zsűri a Magyar Rádió által benyújtott „Miért tettem?” című produkcióért Borenich Péternek ítélte oda.
Én már tudtam a döntésről korábban, de igazában csak ekkor, a felzúgó tapsban fogott el a gyöngeség. Arra gondoltam, hogy körülöttem olyanok ülnek, akik öt földrész ki tudja hány száz milliós hallgatóságának készítenek műsorokat, sokuk azt sem tudja talán, hol van Magyarország, de most, amikor az én kezemet szorongatják, Magyarországot ünneplik, a mi rádiónkat, Borenich Pétert.
(Lékay Ottónak, a Rádiószínház vezetőjének a jegyzete a Petőfi Rádióban hangzott el 1975. október 12-én 15 óra 50 perckor)
