Családi tragédia az archívumból (Egy dokumentumjáték ismétlésére)

portre_borenich1Borenich Péter Miért tettem?! című dokumentumjátéka 1974-ben készült. A műsorújság szerint akkor épp, hogy átengedték a cenzorok, mivel nem festett pozitív képet a szocializmusról. Nem sokkal később nevezték a világ legnagyobb rádiós és televíziós fesztiváljára, a Prix Itáliára, ahol nagydíjat kapott, több külföldi rádió is sugározta.

Zavaros a kép. Ha ennyire nem tetszett a cenzoroknak, hogy került ki az országból? Ki nevezte a fesztiválra? Azok, akik majdnem eltiltották? Ennyire következetlen volt a rendszer, a kultúrpolitika? Nehéz utólag tisztázni a legendákat, lehet, hogy nem is érdemes.

De menjünk tovább. Vajon ma milyen produkciót nevezhetne a Magyar Rádió a Prix Itáliára? Nagy választék nincs. Dokumentumjátékok nem készülnek, túl drágák és időigényesek, akár éveket is kell értük dolgozni, hangjátékból is csak vékonyára jut pénz: egy-két színész irodalmi művet olvas fel némi visszhang kíséretében. Ha már kirúgták az összes technikust, örüljünk, hogy legalább visszhangosító maradt. Az archívumban még van mi után keresgélni, de vajon mit hagy ez a rádiós generáció az utókorra? Legfeljebb néhány szolgáltató műsort, ami egy-két év múlva a kutyát sem érdekel.

A Miért tettem?! egy családi tragédia elbeszélése: Bori néni, a hét éve beteg magatehetetlen anya, a három lánya, a lakásnyomor, a mindenki szerencsétlenségének története. Lehet, hogy annak idején nem festett túl jó képet a rendszerről, de ma hallgatva nem kétséges, ez a műsor nem a szocializmusról, hanem rólunk, a mi elviselhetetlen kapcsolatrendszereinkről szól. Ha nem így lenne, a mai fiatalok elhűlve hallgatnák. Egyrészt, mert nem hinnének a fülüknek, hogy harminc éve még Magyarországon nyomorúság és lakáshiány volt. De hiszik, mert ma is látják, tehát nem sok minden változott. Másrészt, mert nincs az a politikai rendszer, amelyik meg tudná oldani a hétköznapi emberi konfliktusokat.

A Miért tettem?! kitűnő dokumentumjáték. Borenich alázatos riporter, csendes dokumentátor, aki csak ritkán és jó érzékkel szól bele a történetbe.

Nem akar igazságot szolgáltatni, hisz nem is lehet. Ki döntheti el, hogy kinek magasabb rendű az élethez való joga? A magatehetetlen anyának, aki nem akar elfekvőbe menni, vagy a tizenhét éves középiskolás leánynak, aki nem tudja vállalni amúgy is rossz természetű anyja napi ápolását, ellátását? Meddig tart az önzés, és hol kezdődik az önfeláldozás? Ki mivel és kinek tartozik a szülő-gyermek kapcsolatban?

E műsorok mindig hiányt is keltenek. Jó lenne elolvasni az epilógust. De folytatás nincs, csak egy nagy kérdőjel: vajon ma, harmincnégy év múltán egy másik rendszerben, társadalmi környezetben mi lenne más? Más lenne?

Hanthy Kinga

Magyar Nemzet 2008. 06. 17.