„A Bíróság folytatólagos tárgyaláson meghozta a következő ítéletet. A vádlott bűnös nevelése alatt álló személy sérelmére elkövetett erőszakos közösülés bűntettében. A Bíróság ezért a vádlottat hét évi szabadságvesztésre és nyolcévi közügyektől való eltiltásra ítéli.”
Borenich Péter© dokumentumjátéka (1991)
„A Bíróság a tárgyalás adatai alapján megállapította, hogy a vádlott 1962-ben kötött házasságot, melyből egy fiú- és egy lánygyermek született. A vádlott pontosan meg nem határozható időpontban – ittas állapotban – a lakásban leányát fojtogatta, majd ruháját letépte és erőszakkal közösült vele. Ezután a vádlott három éven keresztül rendszertelen időközönként, hetenként kétszer, minden esetben ittas állapotban, erőszakkal közösült leányával, aki ebben az időben még nem volt 18 éves. A vádlott több ízben megfenyegette lányát, hogy amennyiben elmondja a vele történteket, megfojtja vagy megöli.”
*
Riporter: Jó estét kívánok!
Szomszédnő: Jó estét!
Riporter: A szomszéd kislányáról készítek dokumentumműsort. Mit tudnak a történtekről?
Szomszédnő: Hát mindent.
Riporter: Kérem, mondja el.
Szomszédnő: Az egész családnak a rákfenéje az apa volt. Többször előfordult, hogy a fizetés napján nem jött haza, vagy este későn jött meg részegen, szakadt ruhában. Akkor azt mondta, hogy ellopták a fizetését. Emlékszem, ekkor átmenekült hozzánk az Évike mamája. Akkor előfordult, hogy Évike éjjel átjött hozzám, vagy kint aludt a szeméttárolóban, mert ki kellett hogy menjen a lakásból, hogy ne legyen verekedés, meg cirkusz. Ilyen előzmények után ment ki az édesanyja külföldre. Ezután Évike egyedül maradt az apjával, mert a bátyja, az eléggé csavargó volt. Hol otthon volt, hol nem volt otthon. És amikor már haza akart jönni, akkor sem jöhetett, mert az apja a csavargások miatt nem engedte haza. Legalábbis arra fogta, hogy aki csavarog, az nem mehet be a lakásba. Ekkor az apja kérvényezte, hogy a fiát – csavargó életmódja miatt – vigyék el katonának. Ezt sikerült is neki elérnie. Az csak utólag derült ki, hogy ez azért kellett, hogy ő a lakásban egyedül maradhasson a lányával, Évikével. Azért, mert az Évikével neki viszonya van. Hát én teljesen el voltam ájulva. Ezt egyszerűen el sem lehet hinni, ez... ez... szóval olyan hihetetlen volt. Az Évike bement a rendőrségre és feljelentést tett az apja ellen nemi erőszakosságért.
Évike: Tulajdonképpen senki nem hitte el nekem, hogy mi történt. Én féltem egyedül belevágni, mert nem tudtam, hogy ennek milyen következményei lehetnek. Hogyha én ezt nem tudom bizonyítani, akkor velem mi lesz? Szóval az, akibe gyerekkora óta belenevelik a félelmet, akit úgy megvernek szíjjal, hogy széthasad a hátán a bőr, az egyszerűen nem tud ebből a tébolyból kilépni.
Szomszédnő: Évike akkor már elköltözött itthonról. Elment albérletbe. Na, most közben neki a rendőrségre be kellett járni, s ott találkozott a nagyanyjával, aki nagyon ellenséges volt vele. Úgy állították be, mintha az Évike ezt az egészet kitalálta volna azért, hogy ezzel az apját börtönbe juttassa, és ő kapja meg a lakást. Az összes ruháját, ami értékesebb volt, a bundától kezdve mindent, a varrógépet, az írógépet, egy csomó ruhaneműt, még a cipőjét is elvitték a nagyanyjához. Az apja vitte el. Még a gyűrűt is, meg mit tudom én miket…
Évike: Nem sokkal azután, hogy az apámat előzetes letartóztatásba helyezték, én elmentem a nagymamához. Ők be is engedtek. A nagymama azt mondta nekem akkor, hogyha én visszavonom a feljelentésemet, akkor visszakapom a ruháimat is. Ezek után már nem jutottunk dűlőre. Utána már be sem engedtek.
Szomszédnő: Az összes szekrénysort, szőnyegeket, a függönyöket, mindent az égadta világon elvittek. Otthagytak egy rossz rekamiét, meg egy ágyat. Meg egy vitrines szekrényt. Hála istennek, ezután Évike megismerkedett a Gézával. Nagy szerencse volt ez. Géza elkezdte pártfogolni őt. Évike mindent őszintén elmondott Gézának. Semmit sem titkolt el. De Géza sem akarta elhinni azt, hogy ilyen valóban van.
(Ezután Évikével együtt elmentünk a nagyszülőkhöz, akik nem engedték be a házba, csupán a kapun keresztül tudott velük beszélni.)
Évike: Jó estét, nagymama. Ne haragudjon a zavarásért, fölkeltettem?
Nagymama: /indulatosan/ Nézz ide! Neked nincs itt semmi keresnivalód! Teneked világosan megmondták a tanácsnál, hogy menj a bírósághoz. Kész! Nem?
Évike: De én békésen szeretném megbeszélni.
Nagymama: De azt nem így kellett volna kezdeni, Évike.
Évike: Én akkor is mondtam, már az elején is, hogy...
Nagymama: Nem! Ide nem jön be senki!
Évike: Nagymama, beszéljük meg...
Nagymama: Nem, nincs mit beszélni, Évike. Miért nem laktál a lakásban, drágám? Miért nem laktál a lakásban?
Évike: Én ott laktam, csak ott nem hagytak békén.
Nagymama: (kétkedve) Ott laktál... ott laktál...
Évike: Bizony, hogy ott laktam. Az a fontos, hogy mi ezt családon belül el tudjuk intézni.
Nagymama: Akkor nem így kellett volna kezdeni. Te mindent eladsz a lakásból.
Évike: Mit adtam el?
Nagymama: Elmenjek veled a szomszédokhoz és kérdezzük meg? A Feritől kapott sok iparművész tárgy mind ott van a szomszédoknál! Egy hordót négyszáz forintért adtál el.
Évike: Nincs ott.
Nagymama: Dehogy nincsen.
Évike: Azt a Feri adta el.
Nagymama: Mindenünket széthordtál. Mindenünket...
Évike: Dehogy adtam el, dehogy adtam el.
Nagymama: Kérdezd csak meg!
Évike: Na és az jogos volt, hogy ezért a ruháimat elvitték?
Nagymama: Ki vitte el? Te mentél haza elsőnek, amikor apádat elvitetted. Akkor kellett volna otthon maradnod.
Évike: Nem vitettem el, hanem megkapta a büntetését.
Nagymama: Miért nem maradtál otthon? Miért hagytál idegeneket a lakásban? Két nap múlva jöttek nekem szólni, hogy menjek oda, mert ott van egy...
Évike: (közbevág) Mert megfenyegettek!!!
Nagymama: Galerik randalíroztak ott. Azokon keresd fiam a holmidat, akik ott két nap alatt megfordultak.
Évike: Azoknál semmi nincs.
Nagymama: Meg magadon. De amikor elköltöztél, engem nem hívtál oda, fiam. Kétszer-háromszor hazamentél elköltözni. De akkor egyszer sem hívtál oda, hogy mit vittél el. Mit akarsz most énrajtam? Énnekem nem kell a te holmid. Nekem nem kell, fiam!
Évike: Dehogynem. El tetszett ismerni a rendőrségen is.
Nagymama: Mit ismertem el? Azt, hogy az apád személyes holmijait elvittem.
Évike: Meg az enyémet.
Nagymama: A tiédet nem. Egy darabot sem. Nem egyedül mentem soha a lakásba, hanem emberekkel, hogy lássák, mit vittem el.
Évike: Csakhogy akkor én nem voltam otthon.
Nagymama: De neked nem volt annyi jogod, mint nekem. Te csak családtag voltál.
Évike: Ezek szerint ott lakni sem volt jogom talán?
Nagymama: Nekem olyan papírom volt - a rendőrség is ezt mondta -, hogy ameddig apád nem jön haza, addig én vagyok helyette a főbérlő. De zsarolni nem hagyom magamat, érted? Én nem vagyok kíváncsi a te holmidra! Se a nagyapád, de egyikünk se.
Nagypapa: (dühösen) Menjen a fenébe!!!
Nagymama: Oda nem megy, ahova kellene, mert tudja, hogy nincs igaza. A bíróságra nem megy.
Évike: De egyébként...
Nagypapa: Nincs szükség erre a beszédre...
Nagymama: ...az apáddal nem élhetsz egy lakásban. Mit akarsz? Nem élhetsz az apáddal egy lakásban...
Évike: De, ha a zsarolásról akarunk beszélni, akkor...
Nagymama: És a lakás az apádé. De te idejártál sírni a nyakamra. Idejártál...
Évike: Idejártam, persze…
Nagymama: Idejártál!
Évike: Hát hova mentem volna?
Nagymama: Ez az egész fölösleges. Oda menjél, ahova küldtek. Ott majd rendezik a dolgot. De én nem csináltam semmit. Se én, se a nagyapád.
Nagypapa: Mi keresnivalód van itten!?
Nagymama: Mi nem csináltunk semmit.
Nagypapa: Ezt az utcát kerüld el!
Nagymama: Miért nem visz most el az anyád külföldre? Nagykorú vagy.
Évike: Mert én itt szeretnék maradni.
Nagymama: Hát akkor maradj. De mindig hangoztattad, hogy a „magam életét akarom élni”. Hát most éld!!! De minket felejts el!!! Nekem rajtad kívül öt unokám van. A dédunokákkal itt laknak nálam a gyerekek hat éve. Én minden gyerekemnek segítek, hogy otthont teremtsen, mert megérdemlik. De olyat nem segítek, aki engem már kétszer följelentett. Olyan ne jöjjön az én kapumhoz!!!
Nagypapa: Kerüld el ezt az utcát!!!
Évike: De ha én elvittem volna a nagymama ruháit, biztosan a nagymama is följelentett volna.
Nagymama: Ugyan, menjél már! Nekem nem kell a te ruhád.
(Közben megérkezett Évike unokatestvére.)
Unokatestvér: Idefigyeljen! Hogy mi volt és mi nem, azt nem lehet pontosan tudni. Nézze! Én nem tartottam a gyertyát. Én csak azt tudom, amiről hallottam az Évitől, amit elmondott a bíróságon és az ügyészségen.
Nézze! Az Évi nagymamájának van egy fia, az Évi apja, aki pillanatnyilag – jogosan vagy jogtalanul, mindegy – büntetését tölti a magyar börtönök egyikében. Neki van egy tanácsi lakása. Az Évi apja azt mondta, hogy mivel minden állampolgári jogát nem vesztette el, a lakásához ragaszkodik és a történtek után nem hajlandó megtörni, hogy az ő lánya – aki miatt börtönbe került – ott lakjon, ő a börtönben dolgozik, ragasztja a zacskókat, abból fizeti a lakást, és más benn lakik, és ott kuplerájt csinál. Az Évi apja megbízta a nagymamát, hogy ennek jogi úton szerezzen érvényt. Ez viszont nem találkozott az Évi elképzeléseivel. Na most nem hiszem, hogy úgy lehet jobb belátásra bírni egy hetvenéves asszonyt, hogy éjszaka beverik az ablakát vagy gyufával kipeckelik a csengőt, hogy mindenkit felébresszen.
Évike: Te az én helyemben mit tettél volna? Hazamész és azt látod, hogy elvitték a ruháidat? És ha távollétedben feltörik a lakást és elviszik a bútorokat? Hát erre te hogy reagáltál volna?
Unokatestvér: Nézd! Egy éve nem voltál a lakásban. Az összes pénzzé tehető holmit eladtad. Már kezdem nagyon unni, tudod? Menj el, aztán keresd meg azt, akinek köszönheted az egészet. Jó? A börtönnek megvan a címe, ott beszéld meg az egészet az apáddal. És kérdezd meg az anyukádat, hogy miért ment el, miért hagyott itt? Velem nincs mit megbeszélni.
Évike: Kár ezen vitatkozni...
Unokatestvér: Nem siránkozom. De azt megmondom, hogyha nekem idemászkálsz a striciddel, azzal engem nem fogsz megfélemlíteni.
(Két hét múlva, amikor Évike nélkül mentünk, a nagymama készségesen beengedett bennünket.)
Nagymama: Én ezt az egészet nem tartom igaznak. Hogy lehet három éven keresztül így élni? Ezt mondja meg. És három év után jut eszébe, hogy az apját följelentse? Meg tudom magának mutatni, még most is jönnek hozzám a fiam nőismerősei. Húsvétra is kosarat hoztak nekem, tele csokoládéval. Nem igaz az, hogy az én fiamnak köllött a lánya. Amikor az anyja meghívólevelet küldött Évikének, az be is adta az útlevélkérelmét, de elutasították. A fiam háta mögött adta be. Mikor jött haza a fiam a munkából, kinyitotta a levélszekrényt és akkor látta meg az elutasító levelet. Neki nem is mondta, hogy ki akar menni külföldre. Ettől kezdve lett rossz a helyzet. Azt kérdezte tőle a fiam, hogyha látogatóba akartál menni, azt miért nem mondtad meg? Azt én is megértettem volna, ha csak látni akarod. Ettől kezdve romlott el a helyzet. A menyem onnan állandóan telefonálgatott, és a lányt mindenáron el akarta vitetni. A fiam meg nem akarta, hogy elmenjen. A fiam hét évet kapott. Most én megkérdezem magát, ö följelentette a fiamat. És ha ő tudta, hogy ez igaz és megtörtént, miért kezdett el őrjöngeni, meg sikoltozni, amikor a bíró közölte, hogy hétévi börtönbüntetést kapott?! Akkor ő elkezdett őrjöngeni és sikongatni, annyira meg volt ijedve. Hát akkor neki örülni kellett volna. Nem? Akkor neki örülni kellett volna, hogy na, akkor ez megkapta a büntetését. És meg tudok mutatni száz levelet is, amiben a fiam azt írja, hogy csak ti ne higgyétek el az egészet, mert ezt soha nem követtem el. Ez mind a feleségem bosszúja. De sajnos a lányomnak adtak igazat.
(Ezután Évikével, valamint élettársával, Gézával együtt elmentünk a börtönbe, ahol az apa büntetését tölti. Először Évike találkozott édesapjával.)
Évike: Szervusz …
Apa: Na, mi a probléma? Mit szeretnél? A lakást?
Évike: Azt szeretném, hogyha a lakásba vissza tudnék költözni.
Apa: Nem járulok hozzá!!!
Évike: Miért nem?
Apa: Azért nem járulok hozzá, mert a lakásból két évvel ezelőtt már elköltöztél, és semmit sem fizettél ki. Én innen nyögöm a tartozásokat. Itt még spejzolni se tudok lemenni. A lakást kiadtuk albérletbe. Amikor otthagytad, a lakás olyan állapotban volt, hogy a nagymamának kellett helyrehozni. Nagyon sok pénzébe került.
Évike: Elég régóta dolgozom. Most már ki tudnám fizetni.
Apa: Én tudom, hogy mi a célod. Nagyon jól tudom.
Évike: Én nem akarok kiközösített lenni.
Apa: Te nagyon jól tudod, hogy mit tettél...
Évike: Mit tettem?
Apa: ...ellenem...nagyon jól tudod...
Évike: De te mit tettél ellenem? Ezt most én is megkérdezhetném.
Apa: Én nem tettem ellened semmit. Mit tettem volna?
Évike: Úgy gondolod, hogy ellenem nem tettél semmit?
Apa: Most nem akarok ebbe a témába belemenni.
Évike: Jó.
Apa: De én téged már nem fogadlak oda vissza, Évike! Kiadtad a kezedből a lakáskulcsot és ezzel te megszegted a szabályt.
Évike: De akkor úgy nézett ki, hogy a nagymama engem támogatni fog.
Apa: Úgy is nézett ki, amíg nem támadtad meg őt. Már háromszor följelentetted a nagymamát. Hát húsz évig ettél az asztalánál, s aztán elmentél és följelentetted ötezer forint ellopásáért. Hát nem szégyelled magad?
Évike: Elvitték a ruháimat. A saját unokájának a ruháit vitte el.
Apa: Honnan veszed azt, hogy ő vitte el?
Évike: Azt is tudom, hogy a nődet, az Ildikót is fölöltöztetted, és az én ruháimat adtad rá.
Apa: Én őt nem öltöztettem föl.
Évike: Ráadtad még a bundámat is. Ezt is tudom.
Apa: Jaj, ne mondjál már ilyeneket.
Évike: És azt is tudom, hogy amikor fölmentem a lakásba, akkor iszogattatok.
Apa: De Évike, én téged fel foglak jelenteni.
Évike: Miért jelentesz föl? Azért, mert elvittem magamat a lakásból? Annak csak örülhetsz...
Apa: Nagyon sok holmi hiányzik a lakásból.
Évike: Én nem vittem el. Hát nézz már rám, hogy öltözködök. Mit vihettem el?
Apa: Hát nem mostanról van szó.
Évike: Máskor sem vittem el semmit.
Apa: Mennyi ideig nem dolgoztál?
Évike. Sokáig. De az azért volt, mert a rendőrségre kellett járnom. És a munkahelyemről azért kellett eljönnöm, mert megtudták a dolgokat.
Apa: Én megmondom neked, hogy most mi a célod. Te most összejöttél ezzel a férfival, a Gézával, és most vele be akarsz költözni a lakásba.
Évike: Nem akarok beköltözni.
Apa: De igen! És ő küldözget téged mindenhova. Te mindenkire hallgatsz, csak pont arra nem, aki a legjobbat akarta neked...
Évike: De én ezt nem értem, hogy fel akarsz engem jelenteni.
Apa: Évike!
Évike: Én ettől már nem ijedek meg. Mert ha itt nekem most valaki előrántja a nagykést, attól sem fogok megijedni.
Apa: Ki rántaná elő? ...Te egész más világban élsz.
Évike: Nem élek más világban. Pedig gyerekkorom óta az volt, hogyha te hazajössz, akkor nekem félni kell.
Apa: Na figyelj ide, neked nem kell félned. Téged nem keres meg senki sem. Sem a nagymama, sem én. Soha senki sem fog megkeresni téged az életben. Semmiféle problémával.
Évike: Amit te csináltál, pontosabban. ...ezért hogyha egy mód van rá, ne keressél meg minket. Se engemet, se a nagymamát.
Apa: Senkit se! Te mindig azon ábrándoztál, hogy önálló életet fogsz élni.
Évike: Na, de azért nem egészen így gondoltam ezt.
Apa: Te elmentél otthonról. Két évig nem laktál otthon. Nem is hallottam felőled semmit. De mindig az volt a célod, hogy kimész az anyádhoz. Most miért nem mész ki? Most lehetne.
Évike: A leveledet is megtaláltam, amit az útlevélosztályra írtál, hogy nekem disszidálási szándékaim vannak.
Apa: Az is volt.
Évike: Hát pont te írattál be az iskolába, hogy le tudjak érettségizni.
Apa: Hát hogyne.
Évike: És akkor utána meg elmész feljelenteni, hogy disszidálni akarok? Szóval ez valahogy bonyolult.
Apa: Figyelj ide! Te nagyon jól tudod, hogy miről van szó.
Évike: De miért kellett elvágni az anyutól az utat?
Apa: Disszidálni akartál...
Évike: Az anyu is említette, hogy te annak idején azt mondtad neki, hogyha ő elhagy téged, akkor rajtam fogsz bosszút állni.
Apa: Én?
Évike: Igen.
Apa: Hát ő mondhat, amit akar. Mondani sok mindent lehet.
Évike: Mondani sok mindent lehet...
Apa: Ő ne mondjon ilyeneket, mert ő 1981-ben elment. Utána ki nevelt? Meg ki taníttatott? Mondd meg! Azt se tudtam, mit tegyek a kedvedért.
Évike: De azt sem értettem, hogy miért kellett inni? Mondd meg!
Apa: Kinek?
Évike: Neked.
Apa: Nekem?
Évike: Igen.
Apa: Hát miért, az ivászat volt, amit én csináltam?
Évike: Hát nem?
Apa: Hát akkor mi volt, amit te csináltál?
Évike: Mit csináltam?
Apa: Hátha én ittam, akkor te vedeltél.
Évike: Én vedeltem?
Apa: Te többet ittál, mint én.
Évike: Ezt nem mondod komolyan.
Apa: Hát a szomszédasszony is megmondhatja, hogy részeg voltál. Úgy mentél be a lakásba. Még szólt is neked, hogy mi van Évike, iszol? Erre te azt válaszoltad, hogy iszok Teri néni, mert akkor nincsenek gondjaim.
Évike: Persze. Ühüm. Ezek szerint én vagyok az alkoholista, és én erőszakoltalak meg téged?
Apa: Na, jól van, ezt most hagyjuk...
Évike: Jó.
Részlet az igazságügyi pszichológus szakértő véleményéből:
„A sértett lány személyiségében olyan vonásokat, melyek irrealitásra vagy kóros fantáziára utalnának, nem találtunk. Az igazmondást akadályozó kóros megnyilvánulások nem tűntek fel. Vallomása életszerű. A cselekmény megtörténhetett a sértett által elmondottak szerint."
Az apáról, vagyis a vádlottról a következő olvasható:
„A gyanúsított nem tekinthető igazmondónak. Beszámolója belső ellentmondásokat fed fel."
Apa: Engem letartóztattak azzal a váddal, hogy én téged megerőszakoltalak. Én mindjárt azt kérdeztem, hogy mikor? Három éven keresztül?... De hát mi történt három éven át? Hogy jártál te énvelem színházba, kirándulni, nyaralni, vacsorázni, meg mindenhova? Meg hogy éltünk mi addig, hogyha én ezt elkövettem?
Évike: Úgy, hogy egyedül sehova sem engedtél el és mindenhova együtt mentünk.
Apa: Na jól van... De megmondanád nekem azt, hogy a tárgyalásom napján – amikor hazamentél – miért kíséreltél meg öngyilkosságot?
Évike: Mikor? A tárgyalásod napján?
Apa: Igen. Amikor elítéltek.
Évike: Az nem a tárgyalásod napja volt. Az első öngyilkossági kísérletem akkor volt, amikor anyám elment. A második pedig akkor, amikor megfenyegettek életveszélyesen. Ezt a két időpontot pontosan meg tudom neked mondani.
Apa: Hát na jó... akik rádtörték az ajtót, azok tudják. Meg búcsúlevelet is írtál nekem.
Évike: Nem volt búcsúlevél.
Apa: De volt.
Évike: Nem volt búcsúlevél.
Apa: De volt. És a rendőrség eltette ezt a búcsúlevelet.
Évike: Én nem írtam semmiféle búcsúlevelet. És nem tudom, miről beszélsz.
Apa: Hát akkor hogyan találtak rád? A szobaajtó miért volt betörve?
Évike: Ezt nem tudom, ki találta ki. De te azt hitted, hogy temiattad lettem öngyilkos? Gondolod?
Apa: Hát akkor miért lettél öngyilkos?
Évike: Mert nem volt senki, aki segítsen rajtam és mindenki ellenem fordult. Mindenki.
Apa: Na jó, mindegy. És ez nem volt igaz, Évike.
Évike: Mi nem volt igaz?
Apa: Az, amit te állítottál, hogy erőszakoskodtam veled.
Évike: Amit én ott mondtam, azt mind megalapozottan és...
Apa: Megalapozottan?
Évike: ...és reálisan mondtam el.
Apa: Na jó...
Évike: Amennyire a könnyeim közt el tudtam mondani.
Apa: Figyelj ide. A nagymamát is feljelentetted lopásért. A nagymama 66 éves létére még egy almát sem lopott életében. Hát akkor milyen lopásért jelentetted fel?
Évike: Mert elvitte a ruháimat.
Apa: Jaj, ne beszélj már hülyeséget. Figyelj ide. Amikor te engem feljelentettél, akkor előtte két hónapig nem is voltál otthon. Igaz?
Évike: Igen.
Apa: Mikor tőlem elköltöztél, akkor miért nem jelentettél fel másnap? Miért csak két hónap elteltével? Én megmondom, miért.
Évike: Azért, mert idegbeteg voltam.
Apa: Dehogyis.
Évike: Azért, mert féltem tőled.
Apa: Ez két különböző dolog.
Évike: És azt te is tudod, hogy amikor ittál, akkor agresszív voltál.
Apa: Na jó...
Évike: Ez így igaz.
Apa: A lényeg az, hogy két hónap eltelt, és csak utána mentél el följelenteni.
Évike: Mert az anyám akkor telefonált és azoknak is elmondta, akiknél voltam, ők pedig azt mondták, hogy most már vége a játéknak, és most velünk jössz a rendőrségre. Ők voltak az egyedüliek, akik azt mondták, hogy ezt így nem lehet csinálni, mert ez egy bűnügy.
Apa: És amikor elköltöztél két hónapig, akkor én voltam egyszer is feléd? Kerestelek? Egyáltalán, valamikor kerestelek?
Évike: Igen! Odaküldözgetted a bátyámat.
Apa: Én?
Évike: Igen. ö mondta, hogy az apu küldött és pénzt akart tőlem kicsikarni.
Apa: Nekem?
Évike: Igen.
Apa: Nekem kellett pénz?
Évike: Igen. Azt mondta, hogy nincs pénz, és...
Apa: Jaj, Évike, ne mondjál már ilyeneket.
Évike: Még a fizetésem napján jött be a munkahelyemre.
Apa: Figyelj ide! Emlékszel arra, amikor a feljelentés előtti napon hazajöttél? Emlékszel arra a napra? Csütörtök volt...
Évike: Igen...
Apa: Adtam neked ötszáz forintot. így van?
Évike: Nem adtál. Nem emlékszem rá...
Apa: Nem adtam neked?
Évike: Nem emlékszem, hogy adtál volna pénzt.
Apa: Te Évike, még azt is meghazudtolod, ami igaz. Hát hogy mondhatsz ilyet?
Évike: Nekem pénzt adtál?
Apa: Hát most miért? Ez probléma?
Évike: Na, de ennek most mi a jelentősége?
Apa: Megmondom én neked. Az előszobában száz forintot kértél, mert taxival akartál hazamenni, mert már késő volt. Azt mondtam, itt van ötszáz forint. És akkor a nyakamba borultál.
Évike: Nem borultam a nyakadba. Ezt ne mondjad.
Apa: Nem? Hát tanúm van rá.
Évike: Ezt ne mondjad. Te könyörögtél, hogy menjek vissza. Igaz? De én nem borultam a nyakadba.
Apa: Akkor te egy másik dologról beszélsz.
Évike: Én nem borultam a te nyakadba.
Apa: Hát figyelj ide! Nekem tanúm is van rá. Hát a Gizike is ott volt a lakásban. Na, figyelj ide, elmondom, hogy mi volt. Április 17-én van a születésnapod. Minden születésnapodon annyi szál virágot vettem, ahány éves voltál. De vettem bonbont, és még sok más mindent. Leültél, beszélgettünk.
Évike: Igen.
Apa: És örömmel mentél el. A liftből még háromszor is kiszálltál és háromszor megcsókoltál, hogy jól van apukám, úgy örülök neked, hogy így alakult a helyzet. Hát úgy volt, hogy másnap visszaköltözöl. Nem?
Évike: Nem.
Apa: Nem?
Évike: Nem. Én azért mentem el, hogy add oda a ruháimat. Nem azért mentem el?
Apa: Jaj, ne beszélj! Nem! Azért jöttél, hogy visszaköltözzél.
Évike: Hát még akkor is pakolásztam a ruháimat. Hát emlékezzél rá...
Apa: Te vissza akartál költözni. Másnap visszahívtalak a munkahelyeden. A kolléganőd azt mondta, hogy kivettél egy nap szabadságot. Úgy volt, hogy az Emke cukrászdánál találkozunk. Mert ott szoktunk találkozni, hogyha megyünk moziba, vagy vacsorázni. Ott találkozunk, hozod a ruháidat és hazavisszük. Szombat-vasárnap egész nap anyáméknál voltam. Örömmel újságoltam nekik, hogy hazajössz. A ruhám ki volt készítve, telefonálsz és találkozunk az étteremben. Megbeszélünk mindent, elmegyünk a ruhádért és viszlek haza. Hétfőn elmentem dolgozni, hazajöttem a munkahelyemről és jött a rendőrség, hogy menjek be. Azt hittem, hogy a fiammal kapcsolatban van valami. Bementem és elém tették, hogy mivel vádolnak. Te pénteken nemhogy hazajöttél volna, hanem elmentél a rendőrségre és feljelentettél.
Évike: Igen.
Apa: De ez nem a te agyadban született meg. Ezt is megmondhatod nyugodtan.
Évike: De. Az én agyamban.
Apa: Ez nem a te agyadban született meg.
Évike: De te ezt megtetted velem...
Apa: Legyél ebben a hitben. Engem letartóztattak. A mai napig csupán annyi a bizonyíték, amennyit te elmondtál. Téged pszichológiai szakértő igazmondónak ítélt, engemet pedig huszonhárom évi munkaviszony után nem. Én a Csepel Vas- és Fémművekben voltam esztergályos.
Évike: De itt most nem a munkahely dönt.
Apa: Én kiváló dolgozó voltam. Amit csak el lehet érni, minden megvolt. De attól kezdve én már nem voltam megbízható.
Évike: Igen. Csak a családodon belül voltál ilyen.
Apa: Hát mindegy. Lehet, hogy te ezt így láttad jónak. De te azt tudod, hogy mit csináltál. Szerinted így a helyes és így a jó. Évike! Én letöltöm a büntetésem. Ha én kimegyek, utána is ugyanolyan ember leszek, mint voltam.
Részlet a vádiratból:
„A bűncselekmény elkövetését a vádlott tagadásával szemben, a feljelentéssel, a szomszédok tanúvallomásával, valamint a szakértői véleménnyel bizonyítom."
Apa: Ennek minden része hazugság. Ennek semmi alapja nem volt.
Évike: És gondolod, hogy a magyar bíróság másodfokon is azért hagyta jóvá, mert ez alaptalan volt?
Apa: Igen. Én úgy gondolom, hogy kézzelfogható bizonyíték nélkül ma már senkit sem lehet elítélni. Ilyen csak a Kádár-rendszerben fordulhatott elő, hogy valakit bizonyíték nélkül elítélnek. Mert ma már, ha valami kétséges, hogy megtörtént-e vagy sem, akkor azt az én javamra ítélnék meg.
Évike: De miért tagadod le azt, ami történt? Te nem érzed magad egyáltalán bűnösnek?
Apa: Ebben az esetben nem. Hát én veled szemben... ha én nem vagyok melletted, akkor mi lett volna? Hát nekem köszönhetsz mindent. A munkahelyedet, az iskolát, mindent. De mi jól megvoltunk. Például este együtt néztük a televíziót. Elmentél megfürödni, kijöttél, s együtt néztük a filmeket. Sokszor olyan hálóing volt rajtad, hogy jó alaposan meg kellett nézni, hogy egyáltalán van-e rajtad valami. Olyan átlátszó volt. Hát nagy aljasság volt tőled, hogy feljelentettél.
Évike: Akivel most együtt vagyok, annak is az a véleménye, hogy...
Apa: Az ő véleménye nem érdekel engem. Arról nekem van meg a véleményem. Hogy viselkedett? A nagymamát is megfenyegette. Igaz?
Évike: Nem fenyegette meg.
Apa: Hát dehogynem.
Évike: A nagymamáék fenyegettek meg engem. De ő nem fenyegetett meg senkit.
Apa: Na, mindegy. Te elmentél és az a kérésem, hogy hagyjál engem békében. Nekem az elég, hogy még pár évig itt fogok ülni.
Évike: És te azt tudod, hogy az én egészségemben milyen károsodást okozott ez az egész?
Apa: Azt én nem tudom. De az téged érdekel, hogy az én sorsom hogyan alakult? Érdekelt? Nem nagyon érdekel. Igaz?
Évike: Te igazságtalannak érzed azt, hogy elítéltek?
Apa: Én annak. Tudod, mit mondok én neked? Ott van a bátyád. Ő tényleg elmondhatja, hogy jó néhányszor megvertem.
Évike: Engem is megvertél, pedig jó tanuló voltam.
Apa: Ő rossz tanuló volt, ezért vertem el.
Évike: Én kitűnő tanuló voltam, és engem is megvertél.
Apa: Várjál! Ő igazán elmondhatná, ha valaki, akkor én haragszom a faterra. De mikor a baj bekövetkezett, akkor mégis odaállt mellém. Nézd meg azokat a leveleket, amiket tőle kapok.
Részlet az ítélet indokolásából: „A szakértői véleményéket egybevetve a sértett vallomásával és a tanúvallomásokkal, a bíróság azt állapította meg, hogy a vádlott – tagadásával szemben – a terhére rótt bűncselekményt elkövette”.
(Évike élettársa, Géza is találkozni akart az apával. Ehhez az apa hozzájárult.)
Géza: Jó napot kívánok. Én vagyok a Géza. Több mint egy éve velem él az Évi albérletben. Én is elváltam, úgyhogy az elvált férfiak útja csak az albérlet lehet.
Apa: Maguk mikor törték fel a lakásomat?
Géza: Két hónapja.
Apa: Hát ez az. A szomszéd szólt is maguknak, hogy ne csinálják.
Géza: Az teljesen mindegy, hogy ki mit szólt. A rendőrkapitányságon is azt mondták, hogy az Évi személyijében az van, hogy ott lakik. Ezért nyugodtan nyomja be az ajtót. És be is nyomtuk. Most nem mindegy, hogy ki mit mondott? Teljesen mindegy. De az Évi miért nem lakhat ott?
Apa: Az biztos, hogy nem lakhat ott.
Géza: De miért nem lakhat ott?
Apa: Azért! A kényszerkijelentését mindenféleképpen meg fogjuk csinálni azért, mert ő a lakást otthagyta. Két évig nem lakott benne, és nem fizetett semmit.
Géza: Nem is tudott benne lakni.
Apa: Nem?
Géza: Nem.
Apa: Miért nem? Két évig üresen állt a lakás.
Géza: Hát éppen ez az, hogy ki lett ürítve, mert mindent elvittek...
Apa: Hát a lakáskulcs nála volt.
Géza: Hát persze, hogy nála volt, de a zárat kicserélték.
Apa: Nem lett kicserélve.
Géza: Dehogynem. Ezt a nagymama is elismerte.
Apa: Hát Évike, te tulajdonképpen miért hagytad el a lakást?
Évike: Mert éjjel állandóan rámnyomták az ajtót.
Apa: Ki?
Évike: Állandóan csöngettek.
Géza: Többek között egy István nevezetű ember, aki innen a börtönből szabadult.
Évike: Sőt, a telefont is azért kapcsoltattuk ki, mert sokszor éjjel hívtak fel.
Géza: Én egyébként felháborítónak tartom, hogy innen a börtönből vagy bárhonnan az István nevezetű ember odajött.
Apa: Ha valamit nem tud, akkor olyat ne állítson, mert...
Géza: Hát mégiscsak odajött...
Apa: Ebből a börtönből?
Géza: Hát mindegy, hogy honnan jött...
Apa: Nekem nem mindegy, hogy honnan.
Évike: A börtönből szabadult.
Géza: És Ön küldte.
Évike: Tudta a címet és tudta azt is, hogy hogyan nézek ki.
Apa: Hát én akkor még nem is voltam itt, amikor az a férfi odament.
Géza: Teljesen mindegy.
Apa: Nekem nem mindegy, hogy mit mond.
Géza: Gondolom, Önnek valóban nem mindegy.
Apa: Hát nem bizony... Itt azért engem megbüntetnének.
Géza: De akkor is odajött. És ennek mi értelme volt?
Apa: Én ezt nem tudom. De én nem ismerek semmiféle Istvánt. Na, most én arról tudok, hogy maguk a nagymamáékat, vagyis a szüleimet éjszaka zaklatták.
Géza: Hát ez délután négykor volt.
Apa: Én éjfél körüli időpontról hallottam.
Géza: Olyan is volt. Éjfélkor is volt.
Apa: És éjfélkor Ön milyen jogon zaklatja a szüleimet? Ehhez magának semmi joga sincs.
Géza: Hát dehogynem.
Apa: Ahhoz, hogy maga ott éjszaka randalírozzon?
Géza: Az élettársamnak a jogait érvényesítettem.
Apa: Maga?
Géza: Én.
Apa: Tudomásom szerint magának ehhez semmi köze. De én ezzel befejeztem. Maga jött be ide, de most menjen el. Befejeztem. Veled, Évike még beszélgettem volna tovább, de így már nem vagyok hajlandó. Elég!
(Ezután Évike és Géza elment.)
Apa: Ez a férfi annyi kellemetlenséget okozott a szüleimnek, hogy az már bűn. Hogy a lányommal él, az nem érdekel. De amit a szüleimmel csinált, azt a cirkuszt, az állandó zaklatást nem tűrhetem. Megfenyegették a tanácsnál is. Főleg ez a férfi. Mindennek elhordta az édesanyámat. Mi köze ennek a férfinak mindehhez? Miért avatkozik bele az Évike dolgaiba? Hát a lányom nélkülem egy lépést sem tudott megtenni. Egyedül képtelen volt elmenni egy orvoshoz, a közértbe vagy bárhová. Annyira ragaszkodott hozzám. A Balatonra is ketten mentünk le üdülni... Az egész házban nem volt senki, csak mi ketten… Ott voltunk két hétig. Hát hogy érezte magát? Kibéreltem neki a fél partot. Mindent megvettem neki, amit csak kért. Ott voltunk két hétig. Hát hogy jött volna el velem üdülni, ha én erőszakoskodtam volna vele?
Amikor a feleségem elment, akkor ő a kisszobában aludt, én meg kint a nagyban. A kisszobába vettünk egy televíziót. Ott két különálló ágy volt. Bementem oda és az egyik ágyból én, a másikból ő nézte a tévét. Sokszor ott aludtam el. Éjszaka gyakran fölkeltett, hogy járkál valaki a lakásban. Félt. Kérte, hogy menjek ki a konyhába, mert valaki járkál ott. Arra is gondoltam, hogy letartóztatásom után azért költözött el otthonról, mert annyira félt. A szomszédokat kérdezze meg. Ha éjjel fölkeltett, én főztem, sütöttem neki. Én takarítottam és bevásároltam. Mindent megcsináltam az égadta világon. Csupán azért, hogyha hazajön a munkából, ne kelljen neki még otthon is dolgoznia. Volt egy íróasztala is. Mindent megvettem neki, hogy csak a tanulással foglalkozzon. Több fiúja is volt. Később sokszor éjszaka is kimaradt. Na, mindegy... Nem kerestem, hogy hova ment. Gondoltam, hogy hadd menjen a maga útján. Egyszer majd úgyis belátja, hogy otthon mennyivel jobb. De azt szerettem, hogy amikor dolga volt, akkor legalább hazaszólt telefonon. Amikor még kicsi volt, nyolc órakor otthon kellett lennie. Mert ugye otthon volt a televízió, együtt vacsoráztunk és korán kellett lefeküdni, mert reggel iskolába, vagy dolgozni kellett menni. Kiskorában ennek volt egy rendje. Mikor nagyobb lett, akkor jöttek a kimaradások. Jónéhányszor előfordult, hogy éjszakánként nem jött haza. Na, most ugye én nem mehettem utána. Ebbe nem nyugodott bele, hogy én nem járok utána és nem keresgélem. Akkor hozzám is jártak fel a nőismerőseim. Akkor egy darabig nem maradt ki éjszakára. Jó néhány évvel ezelőtt a környéken mintacsaládnak neveztek bennünket. A feleségemnek is jó állása volt, nekem is. A gyerekek pedig rendesen jártak iskolába. Nem voltak különösebb gondjaink. Aztán a feleségem többször is elment rövidebb-hosszabb ideig. Elment világot látni és meggazdagodni. 1972-ben és 1974-ben is volt már kint Bécsben. Úgy ment ki, hogy senkinek sem szólt. A gyerekek sem tudták. Egyszerűen összepakolt és elment. Tíz nap után aztán mindig visszajött. Akkor mindig volt ebből egy kis gond, de utána megint hosszú ideig nem veszekedtünk. Aztán mikor már rendbejöttünk volna, mikor már nem volt semmi baj, akkor megint elment. Hát én nagyon szerettem a feleségemet. Évike is teljesen olyan, mint ő volt. Sosem felejtem el, hogy amikor egyszer tojásrántottát csináltam, Évike akkor dúlt-fúlt, hogy ő nagykorú, nekem nincs jogom őt ellenőrizni, hogy hova menjen. És ahogy a tojásrántottát bevittem a szobába, megfogta az egészet és kidobta az előszobába. Az édesanyja szokott így hirtelen dühbe gurulni. Nem vertem meg, hanem bezavartam a szobájába, hogy feküdjön le. Másnap reggel öt órakor készülődtem, főztem a kávét. A lányom ugye nyolcra járt dolgozni. Egyszer csak hallom a kisszobából, hogy szól: apu... gyere be egy kicsit... Hát bementem. A nyakamba borult, hogy ne haragudj. Azt mondta, én voltam a hibás, nem lett volna szabad így viselkednem. Utólag mindig belátta. Hát soha az életben nem végezte volna el az iskolákat se, ha nem segítem. Mindig csak az ő érdekét néztem, hogy a tanulással vigye valamire. Többre vigye, mint én. Persze én minden évben meggátoltam azt, hogy a lányom kimenjen az anyja után. Ezt nem is tagadom, hiszen ennek nyomai is vannak. Minden évben levelet írtam a Belügyminisztérium útlevélosztályának. Azt is megírtam, hogy a feleségem kinn van, és a lányom onnan nem jön vissza. Azt akartam, hogy legalább az iskolai tanulmányait fejezze be. Hogy utána hogyan dönt, az már az ő dolga. De ha itthon meglesz neki a jó állása, akkor majd meggondolja, hogy mit tesz. A szüleimmel együtt építettük azt a házat, ahol most ők laknak. A felső szintet azért építettük, mert oda akartunk költözni az egész családdal.
A bíróságon három tárgyalás volt, de a lányom egyszer sem jelent meg önszántából. Elbujdosott. A rendőrséggel kerestették. Anyám is kereste őt. Hetekig, hónapokig húzódott a tárgyalás, mert az Évikét nem tudták előkaparni. Meg mernék esküdni, hogy ő azért jelentett fel, hogy amíg én a rendőrségen vagyok letartóztatásban, addig ő beadja az útlevélkérelmét, s nem tudom megakadályozni, hogy kimenjen külföldre. És akkor ő esetleg kintről megmondja, hogy apám, ne haragudjál, de csakazértis kimentem. Nekem az első perctől kezdve ez a véleményem. Az ő életének az volt a célja, hogy külföldre mehessen.
A felvételek befejezése után néhány héttel Évike és Géza kiutazott Ausztráliába, ahonnan csak Géza jött vissza. A lány még most is kint él.
A közelmúltban Évike a következőket írta nagymamájának:
„Kedves nagymama! Még gondolok Rátok. Remélem, nem sokáig. Ne feledje, a sors keze mindenkit utolér. A játszma még nem ért véget. Kérésem, hogy apámhoz beszélőre ezzel a képeslappal menjen be. Évi."
A dokumentumműsor elkészítése után Éva az alábbi levelet küldte:
„Tisztelt Szerkesztő Úr!
Ígéretet tettem arra, hogy ha végleg külföldön maradok, akkor mindent őszintén megírok önnek. Nem könnyű ezeket a sorokat papírra vetni, de ma már másként látom a dolgokat innen Ausztráliából. Itt minden sokkal szabadabb. Nem úgy, mint otthon.
Amikor azt mondtam, hogy engem édesapám megerőszakolt, nem hazudtam. Tizenhat éves voltam, amikor részegen letepert és megtörtént a dolog. Bár nem voltam már szűz, mégis nagyon megrázott az eset. Napokig nem mertem az emberek szeme elé kerülni. Nem mentem ki az utcára sem. Azt hittem, vége a világnak. Gyűlöltem mindenkit. Főleg apámat és magamat. Úgy éreztem, hogy az én életemnek már vége.
Aztán furcsa fordulat történt. Már két hónap is eltelhetett, amikor egyik este vacsora után megfürödtem, felvettem a hálóingem és bementem a szobámba. Emlékszem nyár volt, s elviselhetetlenül nagy hőség. Lefeküdtem. Édesapám a másik szobában nézte a tévét. Egyszercsak elkezdett bizseregni a testem, s azt akartam, hogy ismét bekövetkezzen az a gyalázat, ami két hónappal korábban történt. Kiszóltam apámnak, hogy legyen szíves hozzon be nékem egy pohár vizet, mert nagyon szomjas vagyok. Ő behozta, de rögtön ki is ment. Valami krimi ment a tévében, azt nézte. Ez még jobban feltüzelt. Nem tudom megmagyarázni ma sem, de vonzott a bűn. Izgalomba hozott, hogy olyat csináljak, amit mindenki – én is – elítél. Átmentem a másik szobába és úgy csináltam, mintha én is a krimit nézném. Nem bírtam magammal. Úgy éreztem, hogy csak úgy tudok felülemelkedni az egészen, hogyha nemcsak szenvedő alanya vagyok az erőszaknak, hanem saját magam is akarom. Ördögi volt a bennem levő kettősség. A vonzás és a taszítás. Olyan volt, mint amikor az ember átmegy egy nagy hídon, s tudja, hogy ha leugrik, akkor meghal, de ennek ellenére vonzza a mélység. A testem meg tüzelt.
Apám először nem törődött velem. Hiába ültem úgy, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Nem tudom, hogy történt, de egyszercsak elkezdtem maszturbálni. A többit már nem részletezem. Ekkor feküdtem le másodszor az édesapámmal. De ezt már én akartam. Aztán három éven keresztül úgy éltünk, mint az élettársak. Veszekedtünk, kibékültünk és nagyon sokat voltunk együtt. De a többit már tudja, hiszen mindent elmondtunk. Talán még egy valamiről. Biztosan nem érti, hogy miért jelentettem fel az apámat a rendőrségen. Tudja, én mindig is nagyon szerettem volna világot látni. Különösen azután, hogy az édesanyám kiment. Ezért nagyon felbosszantott, hogy rendszeresen írt a rendőrségre és emiatt nem engedtek ki. Elhatároztam, hogy feljelentem, s majd külföldről írok, hogy az egész nem igaz. Mert jól sejtette apám, én tényleg kint akartam maradni. Aztán meg azért nem engedtek ki külföldre, mert én voltam a koronatanú. Nélkülem nem tudtak volna ítéletet hozni.
Közben megismerkedtem Gézával, s egymásba szerettünk. Igaz, Ő huszonhét évvel idősebb volt nálam, de nagyon sok mindenben emlékeztetett az édesapámra. S mire befejeződött a bírósági tárgyalás, s megkaphattam volna az útlevelet, már nem volt kedvem kimenni, mert Géza nélkül már nem tudtam elképzelni az életemet, ő meg nem akart kint élni. Így nem írhattam levelet a bíróságnak, hogy engedjék ki az apámat, mert akkor meg engem csuktak volna le hamis vádért. Most meg már úgyis rövidesen szabadul, s nem akarom ismét előrángatni az egészet.
Tisztelt Szerkesztő Úr!
Bizonyára megvan rólam a véleménye. Én azzal szoktam magamat menteni, hogy édesapám mégiscsak megerőszakolt engem, amiért büntetés jár.
Ha el is ítél engem, gondoljon arra, hogy ön is bizonyára tett már az életben olyan dolgokat, amit nem tud megmagyarázni. Még felnőtt fejjel sem. Ilyen számomra ez a hároméves őrület, ami az apám és köztem volt. Hogy ő keményen megbűnhődött érte, s én meg nem?... Hát nem tudom, ki szenvedett többet...
Ne haragudjon, hogy ennyi fáradságot okoztam Önnek. Ezzel zárom soraimat.
Üdvözlettel:
Kitty
(Mert nevet változtattam, ha már magamat nem tudom kicserélni.)
(A dokumentum rádiós változata elhangzott a Kossuth Rádióban 1991. július 2.-án 15 óra 5 perckor. Ez a műsor harmadik helyezést ért el a rádiós és televíziós műsorok világversenyén, a Prix Itálián, 1992-ben. Írott változata megjelent a Kapu című folyóirat V. évfolyam 5. számában és a Kádár villa titka című könyvben 1995-ben.)
A képek illusztrációk.