Atyai útravaló. Négyen voltunk testvérek, a sok gyerek mellett kevés pénzzel. Apám azt mondta nekem: az érettségiig eltartalak, utána állj a saját lábadra. Így történt. Betanított munkásként revolver esztergályos lettem, de valami másra vágytam, ezért mindenfelé próbálkoztam. Többek között színésznek sem vettek föl, ma már úgy gondolom hál’ istennek. A szerencse a kudarcban: a Főiskoláról – valamilyen megegyezés alapján – a jó hangú fiúkat, lányokat átirányították a Rádióba, bemondó meghallgatásra. S ottani próbálkozásom már az első nekifutásra sikerrel járt. De nem hírolvasó lettem /ez nem lett volna igazán kedvemre/, hanem műsorvezető. Például Erdei Klárival „csevegtünk” a Petőfin különféle programok között, hogy feloldjuk ezek merevségét. (Időközben az egyetemet is kijártam.)
Öngyilkosságtéma. Közben, mint afféle izgő-mozgó alkat, tovább próbálkoztam, nyújtogattam másfelé a csápjaimat: színész kedvenceimmel, Lázár Máriával, Ajtay Andorral, Bihari Józseffel interjúkat készítettem, s belevágtam életem első nagy riportjába: az öngyilkosság-témába. Nem szakértőket nyilatkoztattam, hanem elmentem a Korányi Kórházba, kiválasztottam egy tragikus sorsú beteget, s az ő személyes történetének részleteivel kíséreltem meg tükröztetni az egész ágas-bogas problémát. Egy dokumentumdráma lett belőle. Körülményes szakmai vita bontakozott ki, hogy a szocializmusban léteznek-e ilyen sorsok. Végül 4:3 arányban útjára engedték. Ez a műsorom aztán 1975-ben elnyerte a rádiós és televíziós műsorok világversenyének, a Prix Itáliának a nagydíját, s a BBC, a berlini, az osztrák, a prágai, a varsói és a holland rádió is bemutatta. Ténylegesen 1976-ban váltottam át a bemondóságról más vágányra: a Rádiószínház dokumentumrészlegének dramaturgja lettem.
A szófukar kérdező. Saját dokumentumjátékaimban nem a vélemények, hanem a személyek és a velük esett történetek érdekelnek elsősorban. A véleményformálás, ezek alapján, a hallgató dolga. Óvakodom attól, hogy előtérbe kerüljek: nem beszélni akarok, hanem beszéltetni. Anyám, amikor meghallgatta egyik dokumentumjátékomat, azt mondta: nekem tetszett, de te fiam meg sem szólalsz benne.
Ötvenhat. Valóban több műsorom szól 56’-ról. Egy eltévedt „repeszdarabja” engem is eltalált: harmadikos gimnazista koromban kétszer is letartóztattak – a MUK kapcsán – s a pufajkások jól összevertek. De nem ez a lényeges, hanem az, amit a „rendszerből” előzően gyermekfejjel is láttam, tapasztaltam, s a felszabadultság-érzés, amit az a pár nap hozott. Én akkor egy bakonyi faluban éltem, ahol mindenki szívből utálta a „rendszert”. Az 56-os veszprémi mártírról, dr. Brusznyai Árpádról is készítettem egy dokumentumjátékot.
Párton kívül. A politika mindig is rendkívülien érdekelt. Műsoraimmal folyton politizálok, szószékről, „hordóról” soha. Nem lennék egy párt tagja sem – biztos kilógnék a sorból. Se kedvem, se erőm, hogy saját meggyőződésemet alárendeljem valamilyen kötelező pártfegyelemnek. Ez így volt a múltban, s így lesz a jövőben is. Nekem így a jó.
Varsányi Gyula
RTV ÚJSÁG 1992. JÚNIUS 15-21.