Tessék elképzelni egy utcasarkot, kórházkaput, vagy mondjuk valamilyen gyanús presszóasztalkát. Ott áll vagy ül ez a magas fiatalember, ki tudja, mióta, de ő kitart, mert tudja: történnie kell valaminek. Ismeri az előzményeket, követte az összes szálakat, s cseppet sem kételkedik: ha bírja cérnával, „hétszentség”, hogy egy dráma közepébe csöppen.
Így volt ez Bori nénivel, a Miért tettem?! című Prix Itália nyertes, „mikrofonnal írt” dokumentumjáték főszereplőjével is. Fehér köpenyt adtak az öngyilkosok kórházában a riporterre, visszahozták az életbe a beteget, de azt már csak a mikrofon „jegyezte fel”, hogy mi történt – azután. Csupa „szuperközeli” hangkép az igazi dráma egyidejű közvetítése – valóban szokatlan feladatra vállalkozott Borenich Péter. Ezt, a megvalósítás minőségét értékelte a hazai és a határon túli elismerés.
Azóta találkozott már olyan szélhámosokkal, akik a tengerimalac-tenyésztéstől a betonkeverő kölcsönzésig „ragyogó” üzleti ajánlatokkal bombázták, mert meghirdette a lapokban, hogy sok pénze van, s nem tud mit kezdeni vele. Nem lett műsor a dologból, mert íratlan erkölcsi törvények meggondolásra késztették: a legnemesebb cél érdekében sem mehet el addig a riporter, hogy másokat becsapjon. S ugyanennyire megfontolandó: beleszólhat-e egyáltalán a mások sorsába.
Borenich Péter tizenhárom esztendeig volt bemondó, s épp most lett a Rádió újonnan megalakult dokumentumszerkesztőségének dramaturgja. Mindig is az érdekelte, hétköznapi vagy különösen drámai helyzetekben: mit ér az ember. Ezután nemcsak a saját dolgáért felel, mások „mikrofontollára” is oda kell figyelnie.
De persze ő maga is elkezdte megint a „lesben állást”. Ez alkalommal egy börtönkapuban valamelyik elítélt fiatal szabadulását várja. A mikrofon fülel már. Borenich Péter alighanem még egy kis türelemre inti: érdemes várni, bizonyosan történik valami. Megméretik egy ember. Mi lesz vele? Mit ér önmagának és a társadalomnak?
- orta -
Pesti Műsor 1976. 03. 06.