Amikor 1951-ben édesapámat kinevezték egy kis bakonyi faluba iskolaigazgatónak – ugyan még csak 12 éves voltam – de már tele voltam álmokkal, tervekkkel. Abban biztos voltam, hogy nem ott, a faluban fogom leélni az életemet. Este kimentem az utca végére és a csillagos ég alatt azt képzeltem, hogy én leszek Magyarország miniszterelnöke.

Akkor még nem gondolhattam arra, hogy pár évvel később – tizenhat évesen – Kádárék kétszer is le fognak tartóztatni.

Legkorábbi rádiós emlékem Puskásék londoni győzelmének közvetítése volt. Meg az, hogy délben is mindig be volt kapcsolva a rádió és amikor megszólalt a harangszó, akkor már mind a négy gyereknek ott kellett ülni az asztalnál a gőzölgő leves körül. Aki késett, az büntetést kapott. Például a kútról neki kellett egy-két vödör vizet hozni a házba. Nekem még az is, hogy fát kellett hasogatni a fűtéshez.

Maradandó rádiós élményem ebből az időből, hogy hajnalban gyakran ébredtem fel Duke Ellington és Count Basie zenéjére. Édesapám ugyanis korán ébredt és a bécsi rádiót hallgatta.

Később a veszprémi Lovassy László Gimnáziumba vettek fel. Nem volt könnyű behoznunk lemaradásunkat. A veszprémiek már évek óta oroszt, meg németet is tanultak. Tanítóik is sokkal jobbak voltak, mint néhány falusi iskoláé.

Az 1956-os forradalom kitörése után néhány társammal együtt állandóan lógtunk a rádión és a Szabad Kossuth Rádiót hallgattuk. Részt vettünk az egyetemisták által szervezett felvonuláson és Veszprém utcáin örömmel kiabáltuk, hogy Ruszkik haza! Tanáraink féltettek bennünket, ezért iskolai szünetet rendeltek el és a kollégistákat hazaküldték. Otthon folyton a rádiót hallgattam és figyeltem az eseményeket. Édesapám figyelmeztetett, hogy vigyázz, nehogy csalódjál. November 4-én hajnalban aztán arra ébredtem, hogy Nagy Imre beszél és bejelenti a tragikus eseményeket. Addigra ugyanis már édesapám sem a bécsi rádiót hallgatta.

Néhány nap után visszatértem Veszprémbe, mert megkezdődött a tanítás. A diákok nagy része belenyugodott, hogy az oroszok ismét gyarmatnak tekintenek bennünket. Néhányan azonban felháborodtunk és a kollégiumban elkezdtünk szervezkedni. Egyik társunk említette, hogy Veszprémben is megalakult a MUK, a „Márciusban Újra Kezdjük” mozgalom. Öten be is léptünk. Röpcédulákat írtunk és terjesztettünk a kollégiumban és az iskolában. Ebben követeltük az orosz csapatok azonnali kivonását. Akciókat szerveztünk. Például KISZ alakuló nagygyűlést tartottak a gimnázium dísztermében. Erre mind a négyszáz diáknak le kellett menni. Elhatároztuk, hogy csukott szájjal búgó hangot fogunk kiadni, így a teljes hangzavarral megakadályozzuk a kommunista ifjúsági szervezet megalakulását. Bejött Gyüre Attila igazgató és Horeczky Károly, a későbbi Legfelsőbb Bíróság bírája. Ő lett aztán a KISZ szervezet titkára. Felállt az igazgató és amikor odalépett a mikrofonhoz, elkezdtünk búgni. Senkiről sem lehetett megállapítani, hogy ő ad-e ki hangot. Csak azt lehetett látni, hogy az igazgató eltorzult arccal magyaráz és valószínűleg kiabál. Teljes volt a sikerünk. Akkor ott nem alakult meg a kommunista szervezet.

Egyik éjjel aztán – amikor már aludtunk – egyszer csak felkapcsolták a hálószobában a villanyt. Ott állt a kollégium igazgatója, mögötte egy géppisztolyos „Kádár huszár”. Így hívtuk a későbbi munkásőröket. Az igazgató két diák nevét mondta. Az egyik én voltam. Közölte, hogy azonnal öltözzünk fel és kövessük őket. Kint a folyosón már több fegyveres is volt. Kivittek az udvarra, ahol több leponyvázott teherautó állt. Kettőnket felhajtottak az egyik autóra, ahol padok voltak. Alighogy elindultunk, az egyik „Kádár huszár” gumibotjával nagyot ütött a combomra és a vállamra. Bent a rendőrségen aztán folytatódott a verés. Engem hajnalig vallattak. Ütöttek-vertek. Amikor a pribékek elfáradtak, tornázni kellett. Fekvőtámaszt kellett csinálni, meg folyamatosan guggolni. Hajnalban kísértek be az egyik cellába. Heten már ott aludtak a szalmazsákokon. Csak reggel, az ébresztésnél vettem észre, hogy mellettem a matematika tanárom, Knoll János aludt. Később ő lett a gimnázium igazgatója.

Tőlem semmit sem tudtak meg. Hiába fenyegettek, hogy kizárnak az ország összes középiskolájából és egyetemre sem mehetek.

Végülis csoportunkból egy fiút állítottak bíróság elé.

Leérettségiztem és húztam fel Budapestre. Kemény hat év következett.

Gyári munka három műszakban, valamint megalázó albérletek sora várt rám.

Egyik rokonom technikus volt a Beloiannisz Híradástechnikai Gyárban. Ő intézte el, hogy felvegyenek segédmunkásnak egy olyan gyáregységbe, ahová bárkit alkalmaztak.  Még nyolc általános végzettség sem kellett. Kénytelen voltam elfogadni, mert más helyet nem találtam. Revolver esztergályos lettem. A hangzatos név mögött egy rendkívül primitív munkavégzés állt. Egy nagy gépbe a csoportvezető beállított három vagy négy munkaműveletet. Nekem oda kellett állni a gép mellé és nyolc órán keresztül ezeket folyamatosan ismételni. A két kezemet és a derekamat kellett használni. „Huzalbetevés a gépbe, leszorítás, menetvágás, előrehúzás, levágás”. Ezt kellett folyamatosan csinálni nyolc órán keresztül. Mindössze tíz perc szünet volt, amikor ehettünk valamit. Szinte gépekként működtünk. Egy műszak alatt több százszor csináltam meg egy-egy műveletet. A gépek zaja óriási volt. Ehhez még az járult, hogy a többi munkás mindig engem ugratott. „Az érettségizett” volt a gúnynevem. Nekik ugyanis még nyolc általánosuk sem volt. Igaz egy műszak alatt kétszer-háromszor nagyobb volt a teljesítményük. A legrosszabb az éjszakai műszak volt. Hajnali két óra körül mintha megállt volna az élet. Mindebből úgy próbáltam meg kitörni, hogy elkezdtem kézilabdázni. A gimiben ugyanis benne voltam a válogatottban. Jól ment a játék, így az edző elintézte, hogy átmehessek raktárosnak.

Az albérleteim sem voltak jobbak. Egy idős nőnél kaptam szállást. Mindig azt akarta, hogy amikor este hazamentem a munkából, együnk együtt. Nekem meg ehhez semmi kedvem sem volt. Egy idő után haragba lettünk. Akkor megtette azt is, hogy mire este hazaértem – kint mínusz 10-15 fok volt – kitárt ablak várt rám. Ebben az időben gyakran töltöttem az időmet a Fővárosi Szabó Ervin könyvtár folyóirat olvasótermében.

Az érettségi után jelentkeztem a jogi egyetemre, de az volt a válasz, hogy „helyhiány miatt nem nyert felvételt”. Ugyanígy jártam a bölcsészkarral, de még a testnevelési főiskolával is.

De nem adtam fel. 1963-ban már a Színművészeti Főiskolával is próbálkoztam. Básti Lajos volt a felvételiztető. Azt mondta, „Nézze, maga sohasem lesz jó színész, de nagyon jó hangja van. Azt kérte tőlünk a Magyar Rádió, hogyha találunk ilyen felvételizőket, küldjük át a címüket. Én javasolni fogom, hogy hallgassák meg magát.” Megköszöntem neki, mert ezt is egy menekülési lehetőségnek tartottam.

A Magyar Rádióban nyolcszáz fiatal közül hét jelöltet választottak ki. Köztük engem is. Hetente egyszer kellett bejárnunk beszédtechnikára. Oktatóink a következők voltak: a mindig pikírt, az ember személyiségét széttörni akaró főrendező Barlay Gusztáv; a mindig kedves és megértő, későbbi főrendező, Cserés Miklós doktor, valamint a precíz nyelvész Wacha Imre. Végülis megfeleltem és 1964. májusában gyári munkásból átvedlettem bemondó gyakornokká. Beosztottak egy hírolvasó bemondó, Dömök Gábor mellé. Én olvastam fel a színházak, a mozik másnapi műsorát, a könyvismertetést és a különböző adók műsorismertetését. Emlékszem, amikor már konferálhattam a Kossuth Rádióban és én olvashattam fel a meteorológiai jelentéseket, hajnalban édesapám büszkén átszólt falusi szomszédunknak, Károly bácsinak - aki éppen a teheneket és a lovakat etette - hogy gyorsan kapcsolják be a Kossuth Rádiót, mert a Péter beszél.

Aztán egy idő után elkezdtem riportokat és dokumentumműsorokat készíteni. Élményanyagom rengeteg volt. Főleg az emberi drámák és konfliktusok érdekeltek. Kértem egy magnót, és bementem a Korányi Kórház öngyilkos osztályára. Két-három nap után egyszer csak szólt az ügyeletes orvos, hogy menjek vele, mert van egy nekem való eset. Ez lett életem első dokumentumdrámája. A darab nagy karriert futott be. Megnyertem vele a Prix Itáliát, a rádiós és televíziós műsorok világversenyének nagydíját. A darabot megcsinálta a BBC, a Sender Freies Berlin, az osztrák ORF, a holland hilversumi, a prágai és a pekingi rádió is. Itthon Kazimir Károly mutatta be a Thália Színházban Pesti történet címmel.

Ezután átkerültem a Rádiószínházhoz dramaturgnak. Elhatároztam, hogy felkutatom és megszólaltatom tényfeltáró dokumentumműsoraimban a Rákosi-korszak még élő főbűnöseit. Hosszú nyomozás után rátaláltam Péter Gáborra. Amikor becsöngettem hozzá és elmondtam, hogy ki vagyok és miért jöttem, az ÁVH egykori vezetője rám csapta az ajtót. Nagyobb szerencsém volt dr. Vida Ferenc vérbíróval, aki halálra ítélte - többek között - Nagy Imrét és társait. Ugyanis nekem nyilatkozott életében először és utoljára. Szerencsém volt Farkas Vladimirral, az ÁVH volt vezetőjével is. Vele több tízórányi anyagot rögzíthettem. Ebből könyv is született.

Így indult rádiós karrierem a múlt század második felében.