- Hogyan éltek a kistarcsai munkatáborban?
- Hogy mi nem verekedtünk nap, mint nap, az egy csoda volt. Tessék elképzelni volt, amikor nyolcvanan laktunk egy szobában. Lemértük az ágynak a szélességét. Egy méter négy centi volt. Abban kellett aludni három embernek. Valami förtelmes volt. A sintér által összeszedett kutyák sem élnek úgy, mint mi éltünk Kistarcsán.

Borenich Péter© riportja (2001)

- A nevem Beke Anna. Asszonynevem De Buyst-né. Madame De Buyst. A férjem ugyanis született belga. De én csak tizenöt éves koromtól vagyok belga. 1923-ban mentem el Magyarországról a gyermekvonattal és ott is maradtam. Flandriában nevelkedtem, ahol főleg a katolikus vallás dominált. Minden iskolában szerepeltem. Hol táncoltam, hol énekeltem, hol szavaltam. A templomban egyedül énekeltem, szólóban, mert a hangom nagyon erős és jó is volt. Meg is lettem fizetve, mint a legnagyobb művész.

- Most hány éves?
- Nyolcvanöt leszek nemsokára. Szerettem volna szülésznő lenni, de fizetni kellett volna a tanulásért. Erősnek erős voltam, jóindulatú, jó-akaratú, amit mondtak megcsináltam. Aztán azt gondoltam mégis Magyarországon kellene férjhez menni. 1934-ben elhatároztam, hogy egy évig várok. Nem voltam csúnya kislány, nem voltam hülye kis-lány, nem voltam púpos se, nem volt hibám. Úgyhogy tudtam nagyon jól, hogy olyan normális vagyok, mint a többi. Tehát én is fogok talál-ni magamnak férjet. Találtam is 1936-ban Belgiumban. Az én férjem egy kistisztviselő volt és az Antropológián dolgozott.

- Hány gyereke van?
- Egy. Kettő lett volna, de elcsúsztam és túl gyorsan született. Eredetileg 1940. májusában kellett volna jönnie, de februárban szültem, mert elcsúsztam. Nagyon kemény tél volt, elcsúsztam és sajnos meg-született a fiam, de halva. Az én apám nagyon könnyelműen élt, de úgy, ahogy volt, imádtam az apámat. És ugyanolyan nagy pofám volt, mint az apámnak. Mondták mások is. És az apám erre nagyon büszke is volt. A memóriám az nagyon nagy. Olyan, mint egy elefánté. De különben sok szerencsém nem volt, csak én nagyon elégedett voltam mindig. A kicsivel is, meg a többel is. Ha több volt osztogattam, ha kevés volt addig húztam a takarót, amíg ért.

- A háborút Belgiumban élte végig?
- Jaj, borzasztó volt a háború. Nagyon sokat éheztem. Hú, de sokat éheztem. Nálunk nagyon nagy volt a nyomor Belgiumban. Mert a férjem Weimarban volt hadifogoly. Német hadifogoly.

- Hogyan került német fogságba?
- Mert belga katonatiszt volt a férjem. Tartalékos.

- Mennyi ideig volt fogságban?
- Nem sokáig, szeptemberig. De megsebesült a férjem. Én aztán meg-ráztam nemcsak a fát, hanem az eget és a földet is, meg mindent, hogy a férjemet engedjék vissza. Elmentem a hivatalba és kinevettek. Hogy ilyen kicsiért jövök. Mondtam, még mást is csinálok. Írok Hitlernek. Írtam is.

- Mit írt neki?
- Megírtam, hogy a férjemet szeretném Weimarból visszakapni. Hát ő nem csinált semmit az életibe rosszat nekik. Azért, mert katona volt? Szeretném visszakapni. Én fél magyar, fél belga vagyok és nekem itt nagyon nehéz a helyzetem, mert rám fogják, hogy idegen párti vagyok, német párti. És hogy a férjem is ott van. Vissza is kaptam a férjem. Húszat engedtek el Weimarból. Úgyhogy én nagynak éreztem magamat. Tessék elhinni, nagyon büszke voltam magamra. Senkinek nem mondtam, de magamra én nagyon büszke voltam.

- Mit válaszolt Hitler?
- Semmit. Csak megkaptam a férjemet és ő mondta, nem tudják, hogy mi történt, mert a szobából húszat engedtek ki. És utána meg-szűnt a kiengedés. A háború után kaptam egy táviratot Magyarországról, hogy az apám balesetet szenvedett. Hát persze, hogy haza akartam jönni. Elmentem a magyar nagykövetségre és megmutattam a papírjaimat. Nem adtak vízumot, azt mondták, menjek el Hágába. Elmentem, én hülye fejemmel elmentem Hágába. Mondták, ha Brüsszel nem adta meg, nekünk mi közünk ehhez? Ebben igazuk volt. Talán Bécs megadja. El-mentem Bécsbe. Bécs is ugyanezt mondta. Sőt még a bécsi magyar követ nagyon helyes volt, még utánam is szaladt. Mondta, hogy ne kíséreljek meg haza menni, mert nem lesz jó.

- Miért nem adták meg a vízumot?
- Nagy politikai perek voltak akkor Magyarországon. Akkor volt például a Mindszenty és a Rajk-per is. Nem adtak senkinek vízumot. És én meg mondtam, hogy árkon bokron át, meg mindenen keresztül megyek, de én látni akarom az apámat. És el is mentem a magyar ha-tárra. Hegyeshalomnál átmentem a sorompón. Elmentem az első őrségre és mutattam a táviratot. Mondtam, hogy mit szeretnék tenni. Két katona volt ott, azok meg gyorsan valahova telefonáltak. Aztán jött egy katonatiszt. Helyes ember volt, mert egyre mondogatta, hogy eltévedett? Dehogy tévedtem el, hát mondom voltam Hágában, voltam Bécsben és most itt vagyok. No azt mondja, ezen én nem tudok segíteni. Megint telefonált valahova, hogy hova, nem tudom. Ezután elvittek Szombathelyre, én meg boldogan mentem, mert azt hittem, hogy onnan megkapom az engedélyt. Szombathely meg elküldött Budapestre az Andrássy útra, a politikai rendőrségre. Mindig rendőri kísérettel mentem. Mondta is a rendőr, hogy úgy szégyellem magamat, hogy egy ilyen asszonyt kell kísérni. Azt mondta, mehet előttem, mintha nem volnánk együtt, csak ne próbáljon elszökni. Dehogy megyek el, örülök, hogy már valahova elvisznek, ahol valaki megengedi, hogy apámat lássam.

- Tudta mi van az Andrássy út 60-ban?
- Nem én. Csak később jöttem rá. Ott aztán rám rásózták volna azt is, hogy kém vagyok. Hát mondom milyen az a kém, aki bemegy a határon a katonaságra jelentkezni, hogy engedjék be? Nem felejtem el, pokoli volt, pokoli volt. Nem voltak gorombák velem. Aztán onnan meg elküldtek a politikai internáló táborba, Kistarcsára. Csak nem tudtam, hogy miért. Nem is mondták meg, hogy miért. Még ma sem tudom, hogy miért tartottak bent.

- Mennyi ideig volt ott?
- Hát majdnem négy évig. 1949-ben Katalin napján mentem át és 1953 júliusában, Anna napkor engedtek ki.

- Bíróság előtt volt?
- Kihallgatáson többször voltam, de bíróság előtt nem.

- A kihallgatásokon mit mondtak, miért tartják bent?
- Azt mondták, hogy én tudom nagyon jól, miért tartanak bent. Mondtam nekik, ha megmondanák, akkor legalább én is tudnám. De most nem tudom, hogy miért tartanak bent. És ismételtem nekik, hogy akinek van egy kis lelke, és vannak szülei, az ragaszkodik hozzájuk. Én meg ragaszkodtam az apámhoz, főleg az apámhoz. Nekem mindenem volt az apám. Akármilyen beteg voltam, ha a kezét fogtam, már minden jó volt.

- Nem akartak valamit önre fogni?
- De. De. Csak mondtam, én mindent aláírok, csak mutassanak nekem hozzá tanút is. Erre megrökönyödött a jó nép.

- Mit akartak öntől megtudni?
- Sok mindenkinek a nevét, akivel találkoztam kint Belgiumban. De mondtam én, ha egynek a nevét mondom, a többit is kell mondani és fölöslegesen blablázok. Nem mondtam semmit.

- Kinek a nevére voltak kíváncsiak?
- Főleg a gödöllői Margit nénire, aki most már nem él, s akit meg is vertek Belgiumban.

- Miért verték meg ezt az asszonyt?
- Mert ez az asszony ellenük beszélt. A Szakasits Árpád és családja mindig is komcsi volt, és Belgiumban a komcsiknak nem volt szép nevük. Még ma sem. Hát ők Belgiumban maguk közt a kommunisták csináltak klikket és tamtamoztak, meg föl akartak lépni. Ezt a Margit néni nem tűrte.

- Miért volt ez a család mérges Margit nénire?
- Mert ő beköpte a rendőrségnek, hogy ezek vörösök.

- Melyik rendőrségnek?
- A belga rendőrségnek, ott nálunk. Az meg kegyetlenül kiutasította őket, mert ugye nem akartak kommunista pártot. Még máma se.

- Ki érdekelte még az ÁVH-sokat, vagyis a politikai rendőrséget?
- Aztán mikor mondtam, hogy nem tudok, akkor azt mondták nekem, nem tudja? Magán ez és ez a ruha volt Belgiumban ezen és ezen az összejövetelen. Ilyen színű ruha. És tényleg volt egy olyan ruhám. Hát most mondja, ennyire figyelték ott a jó népet, mikor nem is voltam benne semmiben? Nem politizáltam. Meg nem is volt rá szükség.

- Belenyugodtak végül is, hogy nem mondott mást?
- Hát muszáj volt. Látták, hogy nem fogok tudni mondani többet. Többször elkezdték és képzelje el, hogy milyen borzasztó egyedül felelni és egyszerre többen bombáztak a kérdésekkel. Hát ez embertelen volt. De mondtam én, nekem nincs mit félnem, mert nem csináltam semmit.

- Bántották önt?
- Nem.

- Hogyan éltek a kistarcsai munkatáborban?
- Hogy mi nem verekedtünk nap, mint nap, az egy csoda volt. Tessék elképzelni volt, amikor nyolcvanan laktunk egy szobában. Lemértük az ágynak a szélességét. Egy méter négy centi volt. Abban kellett aludni három embernek. Valami förtelmes volt. A sintér által össze-szedett kutyák sem élnek úgy, mint mi éltünk Kistarcsán. Aztán a férfiakat elvitték Recskre. Ők nagyon rendesek voltak. Táviratoztak nekünk morzézva, tá-tá-tá-ti-ti-tá-ti, hogy vigyázzunk, mert visznek bennünket is. És nem is tudjuk, hogy hová, csak visznek át Oroszországba. Nagyon le voltunk hangolva. Nagyon. Mondtam is, nincs mit csinálni. Lesz, ami lesz. Mindenre el voltam készülve. De aztán végül is a nőket nem vitték el. A szobában nem volt szabad beszélnünk. Ha meghallották, hogy be-szélünk, akkor jelentette a Kis tizedes, és akkor jöttek a nyomozók. Hát az bizony nem volt jó nekünk, amikor jöttek a nyomozók, mert nagyon gonoszul beszéltek velünk. Gorombák voltak.

- Milyen büntetést kaptak, ha beszéltek?
- Kevesebb kenyeret vagy kosztot kapott az, akit megfogtak, hogy be-szél. Mert ott a szobában is volt áruló.

- Tudták, hogy ki az áruló?
- Hát persze! Meg is szégyenítettük őket. Sőt! Egyet még meg is vertek a nők. Legcsúnyábban a grófnők viselkedtek. Aztán a Schlachta nővér, meg a szobaasszonyok. Mert minden szobában volt egy parancsnok. Úgy hívtuk, hogy szobaasszony. Akit ő jelentett, megitta a levét. Egyszerűen levitték és ott elintézték. Volt egy fiatal jugoszláv nő, aki négy évig volt munkatáborban Oroszországban. És amikor ki-engedték, odahozták. Nem mehetett ki Németországba a családjához, mert féltek, hogy elmeséli, mi történt ott. Hát oda vágták be. Egy szerencsétlen 24 éves, szép fejlett nő volt. Masának hívták, már nem tudom milyen Masa. Ő mesélte, hogy Oroszországban mikor kijöttek a bányából, legalább kaptak fürdőt, és kaptak rendes ennivalót. Itt meg mindig nylonfőzeléket kaptunk. Az abból állt, hogy a burgonyát összevágták, hogy megszárítsák. De az megfeketedett és összezsugorodott. Hát ezt megcsinálták nekünk és kijelentem, hogy nagyon rossz volt. Egyszer-kétszer megette az ember, mert éhes volt, de aztán egy szép napon, mintha összebeszéltünk volna, senki nem ment le enni. Akkor a belügyminisztériumból kijöttek kérdezni mindenkit, hogy nem vagyunk megelégedve? Mit akarunk, árulók vagyunk? Nem mondott senki semmit, mert akkor még rosszabb lett volna.
Aztán ezt a fiatalasszonyt, a Masát elvitték kurtavasra. Tudja, hogy az miből áll? Karperec volt a kezén és egy nagyon kurta vaslánccal odakötözték a másik lábához. Ha a jobb kezére tették a karperecet, akkor a bal lábához kötötték. Így kellett neki térdelni négy órát. És az az ember, aki a felügyelő volt, az elfelejtette megmondani a váltótársának, hogy ott bent van egy asszony, akit ki kell engedni, ha a négy óra elmúlik. Ezért nyolc órát volt ott. Szerencsétlen megtébolyodott. Behozta a Piros parancsnoknő, aki rettenetes valaki volt, behozta, pár percig felkapcsolta a villanyt, s mondta, hogy senkinek sem szabad beszélni hozzá. Mikor kiment, azt mondtam, nem beszélünk, hanem segítünk. Nem beszélni kell. Akkor vittem a lavórt, a másik adott vizet, a harmadik az ő fehérneműjét bemártotta vízbe és borogattuk szerencsétlent. Össze-vissza szakadt a szoknyája és összepisilte magát. A szeme vérben volt és csak nézett. Tébolyodott volt. Akkor az egyik asszony mondta, hogy gyerekek itt nem lesz igazi alvás, mert minden két órában kell, hogy vigyázzunk rá ketten-hárman. Úgyhogy felváltva néztük, hogy mi történik. Ezt a fiatal teremtést nagyon sajnáltam. Sajnáltam a többit is, de őt nagyon. Aztán rájött az egész szoba, hogy a lány nem normális. Normális volt, mikor elvitték és megbolondult, mire visszajött. Hogy aztán mi történt vele, nem tudom.
Kétszáznyolcvanan voltunk ott Kistarcsán. Ott volt a Szálasiné, a nyilasvezető felesége, Hubainé, aztán a Rátz Jenő volt hadügyminiszternek a lánya, Rátz Erzsi. Különben volt ott nagyon sok kommunista is, akik lebuktak. Volt amerikai, voltak svábok, németek, aztán én, mint belga. A zsidóságból is volt egy csomó. Még fiatal diáklányokat is behoztak. Azt nem tudom, hogy őket miért. Köztük egy tizennyolc éves kislányt is, aki agyhártyagyulladásban meghalt, és soha nem tudatták a szüleivel. A szülők meg mindig jöttek messziről, mi van a lányukkal.
Nagyon sok grófnő volt ott. Köztük gróf Bethlenné, aki szégyellje a pofáját, mert árulkodott, és annak a lánya is besúgó volt. Ott volt egy gróf Teleki lány, született Teleki Margit. Ő is szégyellje magát. Árulkodó volt. Eszterházy Gabriella, aki Pálffy-grófnő volt, Pálffy László-né. Az is árulkodott, de az fiatalokat árult el, nem minket. Csúnyán viselkedtek. Aztán volt az Abafi grófnő, aki nagyon egyszerű és nagyon rendes, és utálta őket. A Mónika is nagyon rendes volt, Eszterházy Mónika, gróflány. Voltak színésznők is. Ott volt - az még ma is játszik - Dévay Kamilla. Ott volt két sanzonénekesnő, a Németh Marica és a Svéd Nóra. Szegény Nóra egész korán meghalt New Yorkban.

- Ők miért kerültek be?
- Azt én nem tudom. Soha nem érdekelt másnak a nyomora, hogy miért került be. Mindenki hazudott. És mindenki tagadott mindent, és ki tudja, hogy mit mondott bent. Úgyhogy engem nem érdekelt másnak a nyomora. Elég volt az enyém. Ott voltak az öreg kuláknők, akiknek az unokájuk elment ki nyugatra és akkor behozták az öreg szülőket. Az is borzasztó volt. Aztán volt például orvosnő, de ott voltak az angolkisasszonyok is. Azok is csúnyán viselkedtek. Kaptak szép ágyneműt, vánkost, dunnát, meg még plédet is. De nem osztották meg, hogy annak is legyen, akinek nem volt. Sőt alájuk is tették. Ő a középen, és a másik kettő szélinek nem volt semmi. Mert elfoglalták a helyet. Csúnyán viselkedtek. Akkor nem voltam nagyon büszke arra, hogy én is katolikus vagyok. Nem, nem.

- Kitől kapták az ágyneműt az angolkisasszonyok?
- Hát az angolkisasszonyok küldték be nekik. Úgy, mint nekem az apám küldte. A dunnát, meg a vánkost, meg a lepedőt, meg a pokrócot. Ugye, ha küldték, megkapták. Ha nem küldtek, nem kaptak sem-mit. De én elosztottam egy vérbajos beteggel. Reszkettem, nem titkolom, és még a parancsnoknő is elzavart, amikor ment az én edényemmel ennivalóért. „Menjen azzal a francos kezével” - mondta neki. Mondtam is az orvosnak, miért zártak össze bennünket?
Közös volt a sorsunk, akkor meg mit hagyjam őt reszketni télidőben? Össze is pisilte magát, mert annyira átfázott a teste. Akkor legyek melegben és ő mellettem megfagy? Ez nem volt az én stílusom. Persze takarót adtam, s mondták, hogy ne csodálkozzon, ha maga is vérbajos lesz. Mondtam, akkor azt maguknak köszönhetem.

- Kik voltak még?
- Három kurva volt velünk. Azokat meztelenül hozták be. Hát persze, hogy mindnyájan adtunk nekik valamit, hogy öltözzenek fel, és mikor ott volt nekik a havi vérzés, aminek meg kell lenni, hát mindenki adott nekik egy darab vattát. De könyörgöm, behozzák őket és nem törődnek velük? De még szappant se adtak. Rendesek voltak, meghúzták magukat. Ott volt például Heimné, annak kurva volt a cselédje. Úgy hívta kiscsillagom, Pleskó Erzsi. Volt neki bárcája, hogy kurva volt. De mindenki derült is rajta, mert ő legalább tartotta a jó népet jókedvvel, mert elmesélte a kalandjait.

- Hogyan szabadultak ki?
- Egy szép napon jött egy csomó nyomozó és mindenkit megint vallatott és kikérdezett. Nem voltam az elsők között, de nem is a legutolsók között. Megmondom miért. Mert tizennyolcan voltunk, akik embertelenül le voltunk fogyva. Lehetett xilofonozni az oldalbordánkon, olyan soványak voltunk, tehát fel kellett, hogy hizlaljanak. Akkor kaptunk meleg vizet, amennyit akartunk, kaptunk enni, még repetát is. Ha akartunk, még hajsprayt is kaptunk, hogy szép frizuránk legyen, ha kimegyünk. És mikor jött a szabadság, mondtam, hogy ez nem igaz. Már sokszor mondták, hogy szabadulunk, de ilyenkor elvittek máshová. Mondtam én, hogy a darab kenyeremet nem fogom megenni, hanem spórolni fogok, mert ahova visznek, ott már nem kapok ennivalót. Úgyhogy hát nagyon óvatos voltam a kenyeremmel. No és akkor sokáig kellett várni és jött egy szép luxusautó. Mondtam ez nem igaz, hogy engemet ezzel visznek. De akkor még volt ott egy férfi Recskről, egy holland. Ő a követnek volt a sofőrje. Meg akartam tőle kérdezni, hogy mi újság? De megtiltották, hogy beszéljünk. Főleg idegen nyelven. Aztán jött két kiskatona. Mindegyiknek egy tálca volt a kezében. Egy nagy bögre finom tejes kávé, szagról tudom, mert már régen nem volt akkor szerencsém kávét inni, egy szép szál kolbász, két szép karéj fehér kenyér, és két szép paprika. Ez Anna napkor volt, július 26-án. Nem felejtettem el. Mondtam én, a fene egye meg azt, aki ezt fogja kapni, amire én már régen kívánkozom a kávéra, meg a zöldpaprikára. És képzelje, nekem adták. Én nem ettem meg a kenyeremet, a kolbászt, azt odaadtam a holland embernek, mert borzasztó volt nézni, hogy hogyan zabált. Mint az éhes kutya. Nem harapta, hanem lenyelte. Mikor beengedtek a kocsiba, akkor kaptam egy szemüveget, ami pléhből volt. Szóval hiába akartam látni, nem tudtam. Csak a fülemet tartottam nyitva. Figyeltem, hogy mikor megyünk hegyen, vagy alul, vagy víz felett, azt kísértem. Mert a Dunát, azt lehet érezni a kocsiban, ha figyel az ember. Akkor már tudtam, hogy ez a Bécsi út. Odaértünk a határra. Ott várt bennünket a holland követ és átvett bennünket. És milyen rossz néven vették, hogy én kezet fogtam a sofőrrel, és megköszöntem, hogy idehozott. Mondom, hallgasson ide uram. Ha maga átélt volna négy évet és be-csapták volna mindig és akkor van egy, aki nem csapott be, ő, aki el-hozott idáig. Azt hiszem, hogy annak dukált a köszönés, hogy elhozott. Ez volt a szabadulás.
A határnál kaptam pénzt, amit a férjem odaküldött. Mindenki mehetett ahova akart, de én ott nagyon összeroppantam. Ott elmentem egy asszonyhoz és ott aludtam, mert nagyon szarul voltam. Nem is akartam úgy hazamenni, úgy, amilyen állapotban voltam.
Aztán haza mentem vonattal. Ott meg hát... (elcsuklik a hangja) ... katasztrófa volt, mikor hazaértem a vonattal. A férjem a barátnőjével várt és azt mondta, hogy ne közeledj, ne csókolj meg, mert ez olyan féltékeny asszony, hogy jeleneteket fog csinálni. Azt mondtam, ide hallgass, mindjárt köszönd meg, hogy nem váglak a vonat alá téged és a barátnődet. Mondd meg neki, hogy ne csináljon cirkuszt, hanem jöjjön ide, és mondja el, hogy mi fáj neki, mert ha fáj valakinek valami, az én vagyok. Ezt úgy mondtam el, mintha acélból lettem volna, pedig higgye el, hogy sírt a lelkem is, meg a szívem is, meg a szemem is. Aztán hazaértem és ott egy csúnya idegösszeroppanásom volt. Sovány is voltam, nagyon le voltam épülve. De hazamentem. A szomszédok jelentették a rendőrségen, hogy otthon vagyok, tudják, de látni nem látnak, beszélni nem beszélek, csak azt tudják, hogy sírok. Akkor a rendőrség kiküldött egy asszonyt, hogy fogadjam el a segítséget. Mondtam, hogy nem kérek senkitől semmit. De a rendőrparancsnok visszaküldte az asszonyt, hogy az nem lehet, hogy ne segítsenek rajtam. Ha nem jövök hozzájuk segítségért, küldik a mentőket és visznek. Hát azt meg én nem akartam. Nagyon féltem. Hát hogy a fenébe... se pénz, se portéka, se férj, semmi nem volt otthon. Hát a férjem élt azzal a nővel, aki valamikor nálam volt bejárónő. Hát persze, hogy sírtam. Csak nem könyörögtem neki, hogy jöjjön vissza hozzám. Sőt még ő mondta, hogy el lesz intézve egy pár nap múlva, majd visszaállítjuk a kapcsolatot. Mondtam nem, nem, nem! Vacsora melegítve nekem nem kell. De utána bántam, hogy ezt mondtam, mert nem nyer az ember a büszkeségével, nem nyer. Csak bánkódik. Én meg évtizedekig dolgozhattam, éjjel-nappal. De nem volt jó. Nappal pótmama voltam, éjjel pedig egy nagyon gazdag, idős hölgynél voltam társnő. És szépen kerestem. Úgyhogy nagyon jól összeszedtem magam. Este pedig öttől kilencig a Pénzügyminisztériumban vállaltam az utolsó szolgálatot, hogy figyelek a gépekre, hogy stimmelnek-e, le vannak-e jól blokkolva és én zártam be. Borzasztó volt. Ha tudtam volna, hogy sikerül, higgye el, hogy öngyilkos lettem volna. Csak attól féltem, hogy nem fog sikerülni, és akkor csúfság leszek magamnak és másnak meg teher. Ettől az egytől féltem és mondtam, nem csinálom. Esküszöm magának, totál egyedül éltem. És most már nem is gondolok arra, hogy valakivel éljek. Még csak női társat sem bírok mellettem. Annyira megszoktam már az egyedüllétet. Nem jó, ne utánozzon senki, mert borzasztó az egyedüllét.
Aztán el kezdtem utazni. Sokat utazok. Nagyon sokat utazok. Pénzem van, szép nyugdíjam is van a minisztériumból, és hogy a férjem meghalt 1991-ben, az ő nyugdíját is megkapom, mert nem váltunk el. Férjem ragaszkodott ahhoz, hogy ne írjuk alá az elválást. Ezért kapok utána is nyugdíjat. A barátnője akarta volna a válást.

- Hova szokott utazni?
- Nagyon sok helyen voltam már. Az Északi sarkon, Kanadában, Észak-Amerikában, Dél-Amerikában, Ausztráliában is voltam. És azt hiszem addig, amíg tudok menni, addig megyek. Magyarországra pedig négyszer-ötször szoktam jönni egy évben. Jövőre is jövök, ha meg-érem…