A bonckés Paganinije

Dr. Tamáska Loránd 1944-ben végzett a Pázmány Péter Tudományegyetem orvosi karán. Már egyete­mi évei alatt érdeklődött a törvényszéki orvostan iránt. 1947−1958-ig a Törvényszéki Orvostani In­tézet adjunktusa volt. A Pest vidéki Törvényszéknél szakértőként működött és gyakran látott el rendőr­boncnoki teendőket is. Így akarva-akaratlanul közvetlen tanúja volt azoknak a törvénysértések­nek, amelyeket a kommunisták követtek el a negy­venes és az ötvenes években. De Tamáska Loránd sokat tud az 1956 utáni megtorlások törvénysértő orvosi gyakorlatáról is. Haláláig Aachenben élt.

Borenich Péter© dokumentum összeállítása (1990)

Borenich: Azt javaslom, hogy kezdjük Katynnal.

Tamáska: Majdnem abba a szerencsétlen helyzetbe kerültem, hogy Orsós professzorral együtt - aki tanítómeste­rem volt - Katynba küldtek. Mivel államtitokról volt szó, ezért Orsós professzor nekem csupán azt mondta, hogy valahol vidéki boncolást kell végez­nünk. Készítsem össze az úgynevezett kiszálló kof­fert, a bonceszközöket, a fényképezőgépet és egyéb dolgokat. Sőt még azt is hozzátette, hogy „tudja, kolléga úr, ez egy nagyon elhagyott vidék, ezért nem lenne rossz, hogyha az intézet fegyver gyűjteményé­ből két pisztolyt is magához venne”. Csak később, amikor az újságok is írtak a katyni esetről és Orsós professzor szerepéről, akkor döbbentem rá, hogy tulajdonképpen nekem is oda kellett volna repülnöm, de az indulás előtt sárgasá­got kaptam. Úgyhogy talán ez mentette meg az éle­temet.

(A katyni tömeggyilkosságot a szovjetek követték el. Azokat a lengyel katona tiszteket végezték ki, akik a második világháború kirobbanásakor, 1939szeptemberében, a Lengyel Köztársaság keleti területein védték hazájukat az országba hadüzenet nélkül betörő szovjet agresszor ellen. Az áldozatok számát 15000 és 22000 fő közé teszik.
A gyilkosságok áldozatait tömegsírokban hantolták el.

A vérengzéseknek magyar áldozata is volt, Korompay Emánuel tartalékos százados, a varsói egyetem lektora. Az oroszok autóbusszal vitték a gyilkosság helyszínére az áldozatokat, ahol a fiatalabb, erősebb tisztek fejére húzták katonai kabátjukat, kezüket pedig szovjet gyártmányú, egyenlő hosszúságra darabolt kötelekkel kötötték hátra. Valamennyiüket közvetlen közelről, tarkólövéssel, 7,65 mm-es kaliberű Walther PP típusú pisztollyal lőtték le. Egyes áldozatokat jellegzetes, négyszögletes szovjet szuronnyal is átdöftek.
A gyilkosság és az elhantolás helyszínén megtalálták a használt töltényeket és hüvelyeket is.

Az oroszok mind a gyilkosságokat, mind pedig az áldozatok eltüntetését nagy titokban végezték, de a németek már 1943-ban felfedezték az első tömegsírokat. A szovjetek a történteket a hitleristák által elkövetett bűncselekményként igyekeztek beállítani. 1943 tavaszán tizenkét nemzetközi hírű szakembert kértek fel a katyni vérengzés kivizsgálására. Ennek vezetője Dr. Orsós Ferenc világhírű magyar patológus lett. Összesen nyolc tömegsírt tártak fel és 2730 emberi maradványt azonosítottak.
Orsós professzor maga 150 holttetemet vizsgált meg személyesen.

A vizsgálatok eredménye egyértelmű volt: az oroszok követték el a szörnyű gyilkosságokat. 1940 tavaszán ugyanis - amikor mindez megtörtént - sem az SS, sem a Wermacht csapatai még nem lehettek ezen a területen.

Orsós professzor a szovjet csapatok elől 1944 decemberében Németország nyugati részébe távozott. 1945 után a magyar népbíróság „hamis szakértői véleményért” háborús főbűnösnek nyilvánította.
A professzor Mainzban halt meg 1962 nyarán.)

Tamáska: 1945 januárjában, amikor az oroszok a Törvényszéki Orvostani Intézetet elfoglalták, első dolguk az volt, hogy Orsóst és a katyni anyagot keresték. Megmu­tattam nekik az üres dossziét. Nevetve mondtam nekik, csak nem képzelik, hogy itt hagyta az anya­got? Elment Németországba és az összes doku­mentumot magával vitte. Engem is letartóztattak és két hétig voltam vizsgálati fogságban. Tudott dolog, hogy '45-ben az oroszok mindenkit igyekeztek le­fogni, megsemmisíteni, akinek Katynról valami­lyen közvetlen tudomása is volt. Orsós professzor Katynból hozott két koponyát, amit nekem kellett megvizsgálni. A hátsó nyakszirtpikkelyen volt egy bemeneti nyílás. Meg lehetett állapítani, hogy ez egy rászorított fegyverből származik. A csonton füst­csapadék volt. Ez egyértelművé tette, hogy tarkón lőtték. A homlokcsont közepén tölcsérszerűen tá­guló kimeneti nyílást találtam. Azon kívül pedig az ottani boncoláskor előkerült holttestekből szövet ­részleteket hozott, és annak a szövettani elemzését kellett elvégeznem. Vizsgáltuk a szövetek lebomlá­sát. A rothadási fokból állapítottuk meg a halál időpontját.

1956 májusában Moszkvában voltam, és ott be­szélgettem a Vörös Hadsereg törvényszéki orvos szak­értőjével, Abgyejev orvos tábornokkal. Mikor kettes­ben maradtunk, bizalmasan megkérdezte tőlem: Hol van a főnöke, Orsós professzor? Mondtam, hogy Katyn miatt neki 1944-ben el kellett hagynia Magyarországot. Erre Abgyejev legyintett egyet a kezével és szó szerint ezt mondta: „Nálunk minden gyerek tudja, hogy Katynt mi csináltuk.” Hozzátette még, hogy a nürnbergi perben Prozorovszki - aki szovjet részről volt a szakértő - hazudott és hamis szakvéleményt terjesztett elő. Ennek alapján a katy­ni halottakat a nürnbergi perben a németek számlá­jára írták. Annak ellenére, hogy az amerikaiak és az angolok is tudták, hogy ehhez a németeknek semmi köze sincs.

Borenich: Térjünk vissza Magyarországra.

Tamáska: Engem többször megvádoltak azzal, hogy mint a "fasiszta orvos" Orsós tanítványa, természetes, hogy én is antiszemita vagyok. Ez nem igaz. Talán megemlíthetem, hogy 1944 júliusától 1945 januárig négy zsidó munkaszolgá1atost bújtattam az intézetben. De mindig voltak zsidó barátaim az egyete­men is.

Már 1945 tavaszán-nyarán közreműködtem sok olyan boncolásban, amit más kollégák nem vállal­tak. Mindenki engem dicsért, hogy én vagyok Buda­pest legjobb boncnoka, a „Bonckés Paganinije”. Ne­kem nagyon nem tetszett, hogy 1945 után ugyanaz ment, csak más színben, mint 1944-ben. Ebben az időben ismerkedtem meg az ÁVÓ alakulataival. Egyszer megjelent nálam 1945 nyarán Bánkúti Antal, a későbbi gyűjtőfogház hírhedt parancsnoka. Akkor azt hiszem, még hadnagyocska volt. Az ávósok azt mondták róla, hogy ő Péter Gábor csicskása. Min­den piszkos dolgot ő intézett.

Arról volt szó, hogy az Andrássy út 60-ban néhány embert agyonvertek, és azután egyszerűen, mint a népdal mondja, kitet­ték a holttestet az udvarra, vagyis elvitték őket a Kerepesi úti temető ravatalozójába és ott lerak­ták. A bürokrácia az mindig bürokrácia, még az ostrom utáni állapotban is. Ezért a temető nem volt hajlandó eltemetni a halottakat papír és halott vizs­gálati igazolvány nélkül. Akkor jött be hozzám Bán­kúti, hogy állítsam ki a halottakról a temetési enge­délyt. Általában koponyatörésről volt szó, amire azt mondta, hogy kihallgatásra történt felvezetés közben, a lépcsőházban elcsúszott és így szenvedte el a halálhoz vezető fejsérüléseket. Azt meg tudtam állapítani, hogy koponyatörés. Hogy fejbe verték vagy elesett, azt viszont nem lehet száz százalékos bizonyossággal megállapítani. Azt szoktuk monda­ni, hogy tompa tárgy okozta fejsérülés, ami ütés vagy ütődés következtében jött létre. Tehát, ha ne­kem a nyomozó azt mondja - és nem áll más adat a rendelkezésemre - hogy a lépcsőházban elcsú­szott, nem tudok mit csinálni. Mert előfordult ugye, nem egyszer, hogy meghaltak emberek a lépcsőház­ban. Részegen legurultak és súlyos fej sérülést szenvedtek. Nem tudtam mást csinálni, mint kiállí­tottam a halott vizsgálati bizonyítványát, hogy az ille­tő meghalt. Mert el kellett temetni. Természetesen sejtettük, azt is mondhatom tudtuk, hogy nem eleséstől származik a sérülés.

Egyszer beszállítot­ták egy grafológus holttestét, aki a csendőrséggel állt kapcsolatban. Maga nem volt csendőr, nem volt csendőrnyomozó, de néha a csendőrség igény­be vette, mint írásszakértőt, mert az írásból akartak valamilyen lélektani motívumot kiolvasni. Ő ezt a munkát végezte számukra. Azt hiszem, a budai ka­pitányságra vitték be, vagy talán a Hadik-laktanyá­ba és ott verték agyon. Utána kidobták az ablakon, mondván, hogy kihallgatás közben felugrott és ne­kiszaladt az ablaknak. Behozták az intézetbe. Fel­boncoltam és megállapítottam, hogy a zuhanásból származó sérülésen kívül a talpán még olyan sérü­lések is vannak, amelyek mutatják, hogy gumibottal botozták. Mondtam nekik, nem hiszem el az állítást. Később hallottam a hírt, hogy a főkapitány egyik helyettese, Ratulovszki verte az asztalt a főkapi­tányságon és azt kiabálta, hogy miért fáj Tamáská­nak az, ha egy fasisztát agyonverünk?

1945 elején beszállítottak a Kórbonctani Intézet­be hat holttestet. Férfiak voltak, különböző életko­rúak. Bejött egy orosz százados és három orosz egyenruhába öltözött magyar haditudósító. Mátyás László, aki, ha jól emlékszem, akkor főhadnagy volt, valamint két százados, Ék Sándor, aki festő és fény­képész volt és Illés Béla, aki később íróként is tevékenykedett. Ők a szovjet haditudósítói propa­gandaosztály magyar tagjai voltak.

Azt a feladatot kaptam, hogy ezeket a holttesteket boncoljam fel és állapítsam meg a halál okát. Lövési sérülések vagy pedig ostromból származó gránátszilánk sérüléseik vannak-e. De arra kértek, hogy csak az úgynevezett leletet diktáljam le. A véleményt majd ők fogják megszerkeszteni. Ezt csupán azért mondom el, mert később valaki azt a megjegyzést tette, hogy hát maga exhumálta, identifikálta Wallenberget. Ezzel akarták elterjeszteni, hogy Wallenberg - akit mint tudjuk, orosz elhárítók fogtak el és vittek el Moszk­vába - még Magyarországon meghalt. Vagy a néme­tek, vagy a nyilasok ölték meg, vagy az ostrom következtében halt meg. Tehát nincs orosz terüle­ten, nincs orosz fogságban.

Borenich: Úgy tudom, hogy a gyömrői gyilkosságok ügyében is vizsgálódott.

Tamáska: 1945 tavaszán a gyömrői járásban 133 embert öl­tek meg. A járási rendőrkapitány és a járási párttit­kár szervezte ezt az akciót. Főleg olyanokat fogtak le, akik német származásúak voltak. Ezek - mint szorgalmas gazdák - vagyonos emberek voltak. A kommunistáknak ugyanis házra és földre volt szükségük. Rajtuk kívül még jegyzőket, papokat és postamestereket fogtak le. Közben nem feledkeztek meg a községi kassza kirablásáról sem. A letartóz­tatottak eltűntek. A hozzátartozóknak a járási rend­őrkapitány azt mondta, hogy átadták őket az oro­szoknak. Menjenek hozzájuk, mert valószínűleg Oroszországba deportálták őket. A hozzátartozók ezt nem hitték el, mert látták, amikor az úgynevezett „népi rendőrök” a Gyömrő melletti kis erdő felé kísér­ték a letartóztatottakat. A népi rendőrök egy része korábban nyilas, fegyveres pártszo1gálatos volt. Rá­kosi ugyanis megengedte, hogy a kis nyilasokat fel lehet venni a kommunista pártba. A hozzátartozók azt is elmondták, hogy lövéseket is hallottak az erdő felől. Az özvegyek felmentek Pestre, az Igazságügyi Minisztériumba és feljelentést tettek. Szerették vol­na halottjaikat legalább tisztességesen eltemetni. Először a Pest-vidéki Törvényszék vizsgálóbírója, dr. Felszeghy Róbert ment ki. Ő egy igen erélyes, régi vágású vizsgálóbíró volt. Kis, alacsony ember, nagy kopasz fejjel. Még '45-ben is monoklival és ezüstgombú, fekete ébenfa sétabottal járt. Mikor megjelent a községben, verte a padlót: „A pest-vidé­ki törvényszék vizsgálóbírója vagyok! Átveszem a község irányítását!” A régi alkotmányjog értelmé­ben ugyanis, ha a vizsgálóbíró valahol megjelent, az államhatalom őrá szállt rá, és minden állami alkal­mazott, tisztviselő köteles volt utasításait követni. Amikor mondta, hogy keresi ezeket a holttesteket, a járási rendőrkapitány dühösen rákiáltott: „Uram, tűnjön el a balfenéken, mert maga is oda fog kerül­ni, ahol a keresettek fekszenek.” Úgyhogy futólépés­ben elhagyta Gyömrőt.

1945 augusztusában jött hozzám a Pest vidéki törvényszék új vizsgálóbírója, dr. Jáhn Géza. Elmondta, hogy nem egy veszélytelen dolog, de van-e bátorságom kimenni Gyömrőre és megkeresni az eltűnteket. Mondtam neki, hogy nézze, én végig csináltam a háborút, az ostromot, nem szoktam becsinálni a nadrágomba. Menjünk. A gyömrőiek azt mondták, hogy az erdő vagy a strand közelében lehetnek egyesek eltemetve. Végül is huszonkét embert találtunk meg. Valamennyiü­ket tarkón lőtték. Köztük gróf Révay Józsefet is. A 133-ból több nem került elő. Mi nem tudtuk az egész járást felásni. De volt, akit a falusi árnyékszék gödrében találtunk meg. Az evangélikus papot pél­dául oda dobták be. Én ott álltam a sírgödörben, szedtem ki például Révay Józsefet és a hátam mö­gött ugyanazok a rendőrök álltak fegyverrel, akik agyonlőtték a gyömrői áldozatokat. De nem történt semmi baj.

Ketten a 133 áldozatból

Egyik nap megérkezett az ügyész és azt mondta: „Vizsgálóbíró úr, itt van az elfogatási pa­rancs. Teherautóval jöttem, megbízható, régi, buda­pesti rendőrökkel. Várjunk éjfélig, amikor mindenki otthon van és akkor letartóztatjuk a gya­núsítottakat.” Így is történt.

Megindult a vizsgálat, de elhúzódott 1946 nyará­ig. Akkor a magyar parlament hozott egy törvényt, amiről sokan nem tudnak. Így közkegyelemben ré­szesültek ezek a gyilkosok is. Ebben a törvényben az volt, hogy a felszabadulás alkalmával, a volt ural­kodó osztály ellen jogos népharagban elkövetett bűncselekmények kegyelem alá esnek. Csak csend­ben jegyzem meg, '45-ben volt jogos népharag, de '56-ban nem volt jogos a népharag? Ezek a gyömrői gyilkosok még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Az ÁVO hatalma egyre nőtt. Ez azt is jelentette, hogy embereit mindenhová igyekezett elhelyezni. Előfordult, hogyha valaki két-három évig szolgált az ÁVO-nál, utána áthelyezték valamelyik minisztéri­umba, egyetemre, vagy valamelyik nagyvállalathoz személyzeti osztályvezetőnek vagy munkatársnak. Az ávósok egy részét átvezényelték a jogtudományi karra, és megszerezték a jogi doktorátust Aztán sokan ügyészek és bírók lettek. Így lett doktor pél­dául Korom Mihály, Piros László, Szalma József és Béres Miklós.

Sok ügyészt meg lehetne kérdezni, mi volt korábban. De sok bírói talár alatt is ávós egyenruha van. Így a gyanúsított elfogatásától elíté­léséig, de még a börtönben is, minden az ÁVO kezé­ben volt. Az ügyészek és a bírók egy része továbbra is megmaradt ávós tisztnek. Kapta az ávós és a bírói fizetését is. Ezért volt az ávósoknak olyan nagy a havi fizetése. Az ÁVO mindig ügyeket keresett. Elő­fordult, hogy teljesen piszlicsári ügyben kellett bon­colnom és véleményt adnom. Amikor megkérdez­tem, hogy mi a fenének kell ezt az ügyet vizsgálni, akkor a technikai osztály vezetője, Urbán Lajos - akivel jó barátságban voltam - azt mondta: „Hát nincs munkánk. Munkanélküliek leszünk. Nekünk vala­mit produkálni kell, különben elbocsátanak ben­nünket.” Az ÁVO sokszor teljesen oda nem illő ügyekbe is belekapaszkodott és megpróbált belőle ügyet csinálni.

Borenich: Mi történt Esztergomban?

Tamáska: Már folyt a harc Mindszenty és az egyház ellen, amikor ki kellett mennem Esztergomba. Az ÁVO nagy diadal üvöltéssel jött, hogy több megölt ember csontvázát találták meg. Kimentem, s kiderült, hogy egy csontkamráról, egy osszáriumról van szó. Min­denki tudja, hogy a temetőket időnként ki szokták üríteni, de a csontokat mégsem dobják a szemét­dombra, hanem összegyűjtik és építenek egy, kis kőépületet, és abba teszik be a csontokat.

Az ÁVO a megtalált csontokból akarta bizonyítani, hogy az esztergomi szeminaristák orosz katonákat gyilkol­tak meg. Megmondtam nekik, hogy legalább száz­évesek ezek a csontok. Azóta nyugszanak itt. Hagy­juk békében ezeket. De ők tovább kutattak és talál­tak a szemináriumban meteorológiai léggömböket. Végül is abból csináltak ügyet, hogy azokkal küldték a nyugati ügynökök a kémjelentéseket.

Párszor vol­tam lenn a jugoszláv határon is, mert határőrt lőttek le és azt kellett felboncolnom.

Volt olyan eset, ami­kor az volt a szilárd meggyőződésem, hogy a tiszt vezette fel a járőrt az őrterületre és agyonlőtte a kiskatonát. Azt mondta, hogy a túloldalról, az ellen­séges jugoszláv területéről jött a lövés. De a zubbo­nyon lecsapódó füstnyomot állapítottam meg, ami azt mutatta, hogy majdnem rászorított csővéggel lőtték le. Ezeket az ÁVÓ mindig megpróbálta úgy felfújni, hogy a mi katonáinkat a jugoszlávok lőtték le. Ez határincidens és ezért ellentámadást kell indítani.

Borenich: Gondolom munkája során nem egyszer találkozott dr. Kelemen Endrével is.

Tamáska: Kelemen Endrét - aki Nagy Imre kivégzésén is részt vett - 1945 tavaszán ismertem meg. Ő a budapesti büntetőtörvényszéken volt orvos szakértő. Én rossz szakembernek ismertem meg Kelemen Endrét. Gyakran figyelmen kívül hagyta - ami egy orvos sza­kértőre nézve kötelező - hogy mindig objektívnek kell lenni és mindig természettudományos alapon kell dolgozni. Mindig csak azt szabad állítani, amit bizonyítani is lehet. A törvényszéki orvostannak, az igazságügyi orvostannak az az alapszabálya, hogy lelet nélkül nincs vélemény. Tehát, ha nekem nincs kézzelfogható adatom, akkor a fantázia alapján nem adhatok véleményt. Kelemen ezt nem tartotta be. Mindig igen nagy fantáziával dolgozott. Kelemen igyekezett magát úgy beállítani a hatóságok előtt, hogy ő pótolhatatlan, mert nélküle az igazságszol­gáltatás bezárhatná a boltot. 1945-ben Kelemen Endre lett a Markó utcában a törvényszéki orvos ­szakértő. Igen jó üzletembernek bizonyult. Alapelve az volt, hogy kicsi ajándékok erősítik a barátságot A bíróságon és az ügyészségen igyekezett minden­kinek a kedvében járni. A szobájában volt egy fali­ polc, ami tele volt amerikai gyógyszerrel, vitamin­tablettával, nejlonharisnyával, kotonnal és a fene tudja még mi mindennel. Olyan volt, mint egy ve­gyeskereskedés. Ott mindent lehetett kapni. Alapel­ve volt, hogy mindig a kisemberekkel kell jóban lenni. Nem a generálissal, hanem az őrmesterre1. Mert végső fokon mindig az őrmesterek intézik el a dolgot. Kelemennek az orvos szakértői állása mel­lett egy csomó mellékállása is volt. Ő szervezte az összes budapesti mozik és színházak ügyeletét. Volt, amikor az Operaházban is üzem orvos volt. Mindenki tudta róla, hogy nem tisztakezű ember. Gyakran gyártott hamis szakvéleményeket. Vannak, akik emiatt mondják, hogy milyen jó ember volt, mert sokat segített. Valóban, néha segített embere­ken, de csak akkor, ha megfizették. Ő volt az atyais­ten a Markó utcában.

Az ötvenes években a buda­pesti főkapitányság életvédelmi osztályának a veze­tője Hochwalter János volt, egy régi, munkásmoz­galmi ember. Ő  talpig becsületes ember volt. Borzasztó komolyan fogta fel megbízatását. Egy idő­ben ő mondta nekem, tudjuk, hogy Kelemen pén­zért hamis véleményeket gyárt. Kiadta az ügy ki­vizsgálását a főkapitányság bizalmi csoportjának. Ha néha bementem a főkapitányságra Hochwalter­hez, mindig mutatott nekem írásos jelentéseket, hogy a bizalmi csoport mit jelent Kelemenrő1. Meg­állapították, hogy van egy foglalkozásától eltiltott ügyvéd, aki Kelemen felhajtója. Különösen orvosok elleni ügyben, műhibaperekben. Nagyon hátrányos hatása volt az egész magyar egészségügyre Kele­men működése. Egyszer azt mondta nekem Hoch­walter: „Most már annyi anyag gyűlt össze, hogy holnap megyek Alapi Gyulához, az ügyészség veze­tőjéhez és be fogom neki mutatni, hogy pénzért hamis szakvéleményeket gyárt”.

Pár nap múlva be­mentem Hochwalterhez, kérdeztem, na, mi volt, mit szólt ehhez Alapi? Hochwalter teljesen össze volt törve. Azt mondta, képzeld, előadtam a dolgot, meg­mutattam a papírokat Alapinak és ő elkezdett ne­vetni. Azt mondta nekem, hát Hochwalter elvtárs, ezt mi is nagyon jól tudjuk. Éppen ezért van a kezünkben. Ha nekünk van szükségünk egy hamis véleményre, akkor nekünk is megírja.

Azt is mondta még Alapi, hogy szükségünk van Kelemenre, mert a tárgyalásokon olyan jó cirkuszt rendez, hogy a közönség mindig derül. Ez növeli a mi népszerűségünket. Alapiék számára az egy cirkusz volt, amikor egy tárgyaláson egy ember becsületéről vagy az életérő1 volt szó. Ilyen volt az akkori jogszolgáltatás. Sokszor mondtam, hogy az Igazságügyi Minisztérium cégtábláján az I betűt tulajdonképpen törö1ni kell. Az nem Igazságügyi, hanem Gazságügyi Minisztérium volt. Végső fokon a bírók és az ügyészek sok mindenért felelősek. Az Igazságügyi Minisztériumban mondták, hogy mi politikai minisztérium vagyunk. Nem olyan szak­minisztérium, mint az Ipari vagy a Pénzügyminisz­térium. Mi fontos politikai feladatot hajtunk végre a bíróságok és az ügyészségek segítségével.

Az állapotokra talán jellemző az 1955 január végi ­február eleji kecskeméti eset. Ezekben a nagyon hideg téli napokban az intézet könyvtárában ültem és olvasgattam, amikor megjelent Oskó főhadnagy, az ÁVÓ helyszínelő és technikai csoportjának tagja. Az ÁVO szokásának megfelelően először közömbös dolgokról beszélt velem, majd lezser mozdulattal benyúlt a köpenye zsebébe és kivett belő1e egy félte­nyérnyi csontdarabot. És mint a nyugati filmekben látja, a whiskys pohárhoz hasonlóan, odacsúsztatta elém az asztalon és megkérdezte: „na, mit szól ehhez Tamáska elvtárs?” Mindjárt láttam, hogy egy jobbol­dali halántékcsont, amelyen van egy lövési beme­net, a szélén jól felismerhető füst csapadék nyommal. Közöltem vele, hogy ez egy emberi halánték­csont, jobboldali lövési bemeneti nyílással. A füst ­csapadék rászorított cső véggel leadott lövésre utal. Valószínűleg öngyilkosságról van szó. Amikor ezt elmondtam, Oskó elkezdett káromkodni. „Hát az istenit - mondta -, most már igazán nem értem, mert mindenki mást mond.” Erre azt mondtam neki, hogy Oskó elvtárs, játsszunk nyílt kártyákkal. Mondja el pontosan, mirő1 van szó. Ha jobban is­merem az esetet, akkor talán többet tudok mondani. Erre a köve1kező történetet adta elő. Kecskeméten - ahol a dél-magyarországi orosz csapatok főhadi­szállása van - borzasztó bűncselekmény történt. A város közepén lévő kis parkban, a bokrok között egy orosz tiszt holttestét találták meg, átlőtt fejjel. Tél volt, hó volt, ezért meg lehetett állapítani, hogy utólag hozták oda a holttestet. Tehát szakmai kifeje­zéssel élve, a feltalálási hely nem azonos a tett elkövetési helyszínével. Ebbő1 következik, hogy máshol ölték meg a szovjet elvtársat és azután vit­ték a parkba, a bokrok közé. Annak idején, amikor a holttestet megtalálták, a helyi hatóságok nyomoz­tak az ügyben. A holttestet fel is boncolták. Megálla­pították, hogy öngyilkosságról van szó. Ezután a holttestet eltemették. Oskó erre ingerülten azt mondta, hogy mi csak később értesültünk az eset­ről. Annak idején nekünk nem is jelentették ezt az ügyet. De mi lementünk Kecskemétre és a mi szak­értőnk exhumálta a holttestet és megállapította, hogy szörnyű tévedésről van szó. Szó sincs lövési sérülésrő1! Ellenkező1eg! A szovjet tiszt koponyáját valamilyen kemény tárggyal szétverték.  Megkérdez­tem Oskótól, ki volt a maguk szakértője? Azt mond­ta, hogy Bogdanovics százados elvtárs. Bogdano­vics Lászlóval kapcsolatban talán annyit kell meg­említenem, hogy ő mint medikus és preparátor a múzeumi készítmények készítésével foglalkozott. 1945 után átment az ÁVO-hoz és ott magas karriert futott be. Ő volt az ÁVO szakértője, aki nem volt törvényszéki orvos. Ő állapította meg, hogy a tiszt koponyája szét van verve. Ha én a jobb halántékon lövési bemeneti nyílást találok, akkor számomra három variáció lehetséges. Ön­gyilkosságról, gyilkosságról, de az is lehet, hogy balesetrő1 van szó. Ha valakinek szét van repedve a koponyája, az ÁVO szerint az csak bűncselek­mény lehet és nyomozni kell a tettes után. Az ÁVO be is indította a nyomozást. Heteken keresztül nyo­moztak. Később megtudtam, hogy körülbelül har­mincezer oldal jegyzőkönyvet gépeltek le, de nem jöttek rá, hogy ki ölte meg a szovjet elvtársat. Ezért kértek meg engem, hogy nyilatkozzam én is az ügy­ben. Erre én azt mondtam, hogy exhumálni kell még egyszer a holttestet. Ha többet látok, biztosab­bat tudok mondani. Így is történt. Két nappal ké­sőbb jött a belügyminiszter-helyettes autója és le­vittek Kecskemétre. Felboncoltam a holttestet, és a koponya vizsgálata alkalmával az ott lévő kemény agyburok maradványokon félig elégett vagy el nem égett lőporszemcséket is találtam. Tehát a lövési sérülés százszázalékosan bizonyítva volt. A kopo­nyatető össze volt repedezve. De minden szakértő előtt jól ismert, hogy a rászorított csővéggel okozott lövési sérülés következtében a kifejlődő hidrodina­mikai hatás miatt a lőporgázok egy része behatol a koponya üregbe és a „félfolyékony”-nak mondható agyat mozgásba hozza. Így olyan kinetikai energia fejlődik ki a koponyaüregben, hogy robbanásszerűen darabokra reped. Különösen a vékony, fiatal koponyacsontnál. Később azt is elmondták, hogy az orosz tiszt részeges és kurva­ hajcsár volt, aki már több fegyelmit is kapott Ez a tiszt vasárnap délelőtt, amikor laktanya ügyeletes volt, ittas állapotban kiment Kecskemét főutcájára és a templom előtt - ahol a szép napsütéses időben korzózott a nép - a nőket molesztálta. Szerencsét­lenségére jött a városparancsnok, azonnal hívta a járőrt és bevitette a tiszti fogdába. Megfenyegette őt, hogy főhadnagy elvtárs, magának már sok van a rovásán, most megy Szibériába és ott fog megzöl­dülni. De a fogdaőrség, mint tisztet, barátságosan kezelte. Megengedték, hogy többször kimenjen a WC-re. Kimehetett a kantinba is. Evett és ivott. Azt mondták, hogy körülbelül délután négy-öt óráig látták a tisztet. Azután nyomtalanul eltűnt. Csak később találták meg a parkban, a bukszus bokrok között. Az exhumálás után elmondtam, hogy mivel nekem az a benyomásom, hogy a tiszt a fogdában öngyilkosságot követett el, valószínűleg ott vérnyo­mok vannak. Ezért szeretném a tiszti fogdát megte­kinteni. Azt is megemlítettem, hogy úgy látszik, egy őrszolgálati bűncselekményrő1 van szó, mert az őr­ség nem vette el a tiszttől a fegyvert, így nem akadá­lyozta meg az öngyilkosságot. Ez a katonai büntető­törvények szerint igen súlyos őrszolgálati bűncse­lekmény, amit tízévi deportálással büntet a szovjet katonai büntető törvénykönyv. Ezért az őrség a holttestet kocsira tette és kivitte a városi parkba és ott ledobta. A tábornok úr nagyot csapott az asztalra és azt mondta: „Szakértő elvtárs, gratulálok! Tökéle­tesen igaza van! Mi ezt már régen tudjuk. Nem is tudom megérteni, hogy mi a fenének avatkozik a mi ügyünkbe az ÁVO.”

Sajnos majdnem minden belbiztonsági szervnek megvan az a gyermekbetegsége, hogy neki naponta be kell bizonyítani létezésének fontosságát. Ez azt jelenti, hogy ha Kecskeméten találtak volna néhány horthysta katonatisztet vagy reakciós papot, akkor nyilvánvaló, hogy rájuk kenték volna a tiszt halálát és lehetett volna belőle egy koncepciós per, halálos ítélettel. Amikor mentünk ki a teremből, az ajtónál hozzám sodródott Szalma elvtárs. Azt hiszem, ő ak­kor őrnagy volt, és a vizsgálati osztályt irányította a Gyorskocsi utcában. Ő halálosan sápadt volt és alig kapott levegőt. Rám pislogott és a következőt mondta: „Tamáska elvtárs, mi mindig csodáltuk a te bátorságodat és a te szókimondásodat. De hogy ilyen bátor vagy, azt nem mertem volna feltételezni. Tudod, mi is gyanítottunk valamit, de ezt meg se mertük említeni a szovjet elvtársaknak.” Erre a kö­vetkezőt mondtam neki: „Szalma elvtárs, jegyezd meg! Neked csak egy feladatod van, hogy mindig igazat mondj! Akkor soha sem lesz semmi bajod.” De úgy látszik, hogy nem tartotta magát jótanácsa­imhoz, amint a későbbi események is bizonyítják.

Borenich: Ön vizsgálódott Dudás József halálával kapcsolatban is.

Tamáska: Én 1956 előtt Dudás Józsefről nem is hallottam. Azt sem tudtam, hogy ő annak idején, 1944-ben, a Horthy által Moszkvába küldött bizottságnak volt a tagja. Én csak 1956-ban találkoztam az ő nevével.

Az eset a következő: 1956 végén és 1957-ben vidéki boncolásokat kellett végeznünk. Abban az időben elég nehéz volt közlekedni. Emlékszem, egyszer januárban a Pest megyei Főkapitányságtól kaptam egy értesítést, hogy szombaton Gödöllő környékén egy vidéki boncolást kell elvégeznem. Nem nagy kedvem volt ehhez a boncoláshoz. Úgy gondoltam, hogy ezt Föl­des Vilmos, a belügy egyik osztályvezető orvosa is el tudja végezni. Neki mindig rendelkezésére állt egy belügyi kocsi. Egyébként én ajánlottam őt erre az állásra. Fölhívtam Földest péntek délután, és mondtam neki, hogy holnap neked kell menni bon­colni. Kifakadt, hogy "Milyen hangon beszélsz ve­lem? Rám telefonálsz, rám parancsolsz, kivezé­nyelsz, pedig nem is vagy a főnököm." Mondtam neki: ”nem érdekel, hogy mit mondasz, én nem tu­dok kimenni. A boncolást pedig el kell intézni. Tehát holnap délelőtt kimész.” Majd lecsaptam a telefonkagylót.

Hétfőn felhívott engem Földes és azt mondta, hogy "bizonyos értelemben bocsánatot akarok tő­led kérni. Pénteken nagyon indulatosan beszéltünk egymással. Pedig tulajdonképpen nagyon hálás le­hetek neked, hogy kivezényeltél erre a vidéki bon­colásra, mert tudd meg, alighogy szombat délelőtt elhagytam a belügy épületét, felhívták az osztályunkat a Gyorskocsi utcából, a vizsgálati osztályról és közölték, hogy Dudás József kihallgatás közben hirtelen meghalt". Azt mondta Földes: "Tudod, mit jelent az, ha valaki kihallgatás közben meghal? Nekem kellett volna a hamis halotti bizonyítványt kiállíta­ni. De mert te kiparancsoltál egy vidéki boncolásra, így elkerültem ezt a kellemetlen helyzetet.” Úgy tu­dom, Fáber Viktort hívták a halottszemlére, és ő állította ki a halotti bizonyítványt, hogy Dudás Jó­zsef kihallgatás közben szívszélhűdés következté­ben meghalt.

Hogy valójában mi történt, azt csak a vizsgálati osztály vezetője, meg tagjai tudják megmondani. Akkor Szalma József volt a vizsgálati osztály vezetője. Nem sokkal ezután olvastam valamelyik újság­ban, hogy Dudás Józsefet a népbíróság halálra ítél­te, és a halálos ítéletet végrehajtották. Borzasztó meglepetés volt ez számomra. Azt hallottam Földestől, a belügy orvosától, hogy Dudás kihallga­tás közben hirtelen meghalt. Kérdezem én: utána a meghaltat felakasztják? Felhívtam Szalma Józsefet és meg­kérdeztem tőle, hogy mi a helyzet. Ő a következőket mondta nekem: „Hát mi a különbség abban, hogyha valakit kihallgatás közben agyonverünk, vagy hogy­ha úgyis halálra ítélik és egy nappal később fel­akasztják? A végeredmény ugyanaz: meghalt.”

Hogy mi tör­tént, azt nem tudom. Ha az iratok még megvannak, tisztázni lehet. Én valakitől úgy hallottam, hogy egy hadtörténész tanulmányozta Dudás József iratait, és abban nincs meg a kivégzésről szóló jegyző­könyv. Minden kivégzésről jegyzőkönyvet kell fel­venni és azt az orvosnak és a tanúknak alá kell írni. A kivégzéseket is rendesen halotti anyakönyvezni kellett. Tehát a kőbányai kerületi elöljáróság halotti anyakönyvében meg kell találni, hogy Dudás Jó­zsefet tényleg a Gyűjtő fogházban végezték-e ki, ott halt-e meg, vagy pedig a II. kerületben. Persze az ÁVO-t nem kötötte a szabály, mert a proletárdikta­túra a "munkásosztálynak a törvények által nem korlátozott hatalma” volt. Éppen ezért mindig vicce­sen azt mondtam, hogy nem is lehet a szocialista törvényesség megsértéséről beszélni, mert a szoci­alista államban nincs törvényesség.

Ebben az időben hallottam azt is, hogy Szalmá­nak volt egy kínzási módszere, hogy az emberek szemgolyóját nyomta. A szemgolyóra kifejtett nyo­más állítólag igen nagy fájdalmat okoz. Olyasmit is hallottam, hogy valakinek ki is nyomták a szemét. A szemgolyó laza zsírszövetbe van beágyazva. Ezért operációnál a szemgolyó kivétele igen egyszerűen megy. A szemgolyót a csontos szemüregből, a laza kötőszövetből ujjal is ki lehet nyomni.

1956. november 4-e után az ország különböző részein, az ávós vagy rendőrőrszobákon emberek haltak meg verések következtében úgynevezett tüdőzsír-embóliában. Hogyha valakit tompa     tárggyal bántalmaznak, akkor a bőr alatti zsírszövet összezúzódik. Ezek az összezúzott zsírcseppek be­jutnak a hajszáledényekbe és a keringés útján elke­rülnek a tüdőbe, ahol eltömik a tüdő hajszálereit. Így a gázcsere a tüdőben megszűnik, és az illető rövid időn belül meghal. Előfordult, hogy a kihallga­tandót pokrócba csavarták be és így ütlegelték, hogy az ütés ne látszódjon. Ennek ellenére a bőr alatti zsírszövet roncsolódása létrejött, és az illető meg­halt tüdőzsír-embóliában.

1956. november 4-e után a Belügyminisztérium körlevélben hívta fel a nyomozók figyelmét a tüdőzsír embóliára. Tehát, nehogy azt higgyék, hogy a gyanúsított csak akkor hal meg ütlegelés következ­tében, ha a fejét szétverik, hanem akkor is, ha nincs látható bőrsérülése, sebe.

Ebben az időben sok ember eltűnt. Nem minden halott fekszik a 301-es parcellában. Nem tudjuk, hány embert végeztek ki a vidéki törvényszékeken, a megyei bíróságokon, és hány ember halt meg a kihallgató szobákban, akiket kezdetben el lehetett úgy intézni, hogy eltávozott nyugatra, s ezért tűnt el. Valószínű, hogy sohasem fogjuk megtudni ponto­san, hogy kiket öltek meg így. Vagy először agyon­verték, mint Dudás Józsefet, és utólag bejelentet­ték, hogy felakasztották.

Borenich: Losonczy Gézát ön boncolta?

Tamáska: A törvényes előírások szerint nekem kellett volna Losonczy Gézát boncolni, mert én voltam Budapest rendőrboncnoka. De ezt a szabályt már évek óta nem tartották be. A Gyűjtő fogházban elhunytakat vagy kivégzetteket is nekem kellett volna boncol­nom. A Legfőbb Ügyészség megbízásából, mint ta­nú, dr. Béres Miklós volt jelen. Úgy tudom, hogy Béres korábban ávós volt. A Legfőbb Ügyészségen, különösen annak a különleges osztályán, csak ávó­sokból lett ügyészek teljesíthettek szolgálatot. Radó Sándor boncolta Losonczyt, aki ávós orvos alezre­des volt. Tehát ez is az ÁVO kezében volt. Radó Sándor a Büntetés Végrehajtási Intézet fogorvosa volt. Én Radó Sándort tisztességes embernek ismertem meg. De kórbonctanilag, törvényszéki orvostanilag abszolút nulla volt. Őrá nem lehetett egy ilyen bon­colást bízni. Ha ő legjobb tudása és lelkiismerete szerint hajtotta is végre, de tudatlansága miatt nem állapíthatott meg bizonyos dolgokat.

A Magyar Nemzetben a közelmúltban megjelent Losonczy Géza boncjegyzőkönyvének egy részlete és a szakértői bizottság megállapítása. A börtöntár­sak azt mondják, hogy Losonczy Gézát nyelvcső ­szondával mesterségesen táplálták. A szondát nem a nyelőcsőbe, hanem a légcsőbe vezették be. Így a táplálék a légcsőbe és a tüdőbe jutott be, és emiatt halt meg. A boncjegyzőkönyv hangsúlyozza, hogy a légutakban ételmaradékot nem találtak, és a halál oka tüdőgyulladás. Egy szakembernek tudni kelle­ne, hogy ha a táplálék a légutakba jutott be, az nem jelenti azt, hogy az illetőnek azonnal meg kell hal­nia, meg kellett fulladnia. Nem jelenti azt, hogy a légcsőben a boncoláskor táplálékmaradványokat kell találni. Ilyen esetben az úgynevezett nyelési tüdőgyulladás, az aspirációs pneumonia vezet a halálhoz. A tüdőszövetből a tüdő-léghólyagocskák­ba táplálék jut el, ami mindig fertőzött különböző baktériumokkal. Ez okoz egy-két napon belül tüdő­gyulladást. Ez a nyelési tüdőgyulladás. Tehát sem­mi értéke sincs annak a kijelentésnek, hogy a lég­utakban nincs táplálékmaradék. Ha szakértő lett volna a boncolóorvos, akkor tovább kellett volna a vizsgálatot folytatni. Kötelessége lett volna a tüdőből mikroszkópos vizsgálatot csinálni. Így a tüdő­gyulladás centrumában valószínűleg megtalálta vol­na az ételmaradékok maradványait. A növényi anyagok sokáig megmaradnak.

A rendőr orvosi boncjegyzőkönyvben külön kie­melik, hogy Losonczy Géza kezelése az orvosi sza­bályoknak megfelelően történt. Most ide kell csatol­ni a kihantolási boncjegyzőkönyvnek a megállapí­tásait, amely többszörös bordatörést állapított meg, mégpedig különböző időpontokból származó bor­datörést. Volt, amelyik már gyógyult, volt olyan, amelyik már gyógyulófélben volt, és volt olyan, ame­lyik más volt. Ez azt is jelenti, hogy a halál oka éppen úgy lehetett a bordatörések következménye is. A bordatörések pedig bántalmazásból származ­nak. Különböző időpontban elkövetett bántalmazá­sokból, ahogy a gyógyulási folyamat mutatja. De a bordatörések szörnyű fájdalommal járnak. Minden belégzés fájdalommal jár.

Tehát, ha Losonczy Gézát az orvosi szabályoknak megfelelően kezelték volna, akkor már az életében meg kellett volna állapítani a bordatöréseket. Életé­ben kellett volna röntgenvizsgálatot végezni és an­nak megfelelően kezelni. De mivel a bordatöréseket nem állapították meg, ezért nem lehet kijelenteni, hogy Losonczy Géza kezelése az orvosi szabályok­nak megfelelően történt.

Borenich: Mennyire ismeri Tóth Ilona ügyét?

Tóth Ilona idézőjelben mondott "áldozatát" Földes Vilmos boncolta. De láttam a leletet, mert megmu­tatta nekem a szívsérülést. Így ismerem az ügyet. A nyomozók azt mondták, hogy ez az ember - aki Tóth Ilona csoportjával együtt mentőkocsival sza­ladgált a városban és a sebesülteket szedték össze - szóval ez az ember állítólag olyan kijelentéseket tett, hogy ő tulajdonképpen az ÁVO-hoz tartozik. Mutatott is valamilyen papírt, egy fényképet is, amelyen ávós egyenruhában volt. Azt mondta, hogy ő mindent megfigyelt, mindent tud, és ha majd vége lesz a dolognak, akkor majd ezt a hatóságok tudomására fogja hozni. Emiatt ott meglincselték. Töb­ben megverték, megtaposták, valaki pedig hosszabb ideig a bakancsos lábával állt a nyakán. Megállapí­tották, hogy az áldozat meghalt. Ezután Tóth Ilona egy késsel átszúrta a szívét.

Itt kell megemlítenem, hogy régen az emberek nagyon aggódtak a tetszhalál miatt. Ezért az első világháború előtt, de még a második világháború után is a Monarchia területén divatban volt, hogy átszúrták a szívet. Még én is alkalmaztam. Volt olyan ember, aki a végrendeletében kikötötte, hogy amennyiben meghal, halála után át kell szúrni a szívét, nehogy a koporsóban feltámadjon. Ezért az intézetben volt egy speciális hosszú bonckés a szív­szúrásra. A halottkémek is a1ka1mazták ezt a módszert. Tóth Ilona orvostanhallgató volt. Minden törvényszéki orvostani tankönyvben, különösen a régebbiekben, ez benne volt. A maiakban mint anekdota szerepel. Hozzá kell tennem, hogy az úgynevezett tetszhalot­tak csak rövid ideig térnek magukhoz és nem sok­kal rá meghalnak. Ha valaki észleli a klinikai halál beálltát, akkor nincs szükség élesztésre. Tóth Ilona is Haranghy Lászlótól hallgatta a tör­vényszéki orvostant és hallott erről a szívszúrásról. Talán kicsit furcsának hangzik, de orvosi hivatásá­nak megfelelően eljárva végezte el ezt a szívszúrást. Ez az eljárás jogilag bizonyos értelemben vitatha­tó, hogy azért végzek szívszúrást, nehogy valaki a sírgödörben magához térjen. De annyi bizonyos, hogy úgy nem lehet az esetet értelmezni, amint azt később a főtárgyaláson tették. Ez nem gyilkosság, nem emberölés. Legfeljebb az képzelhető el, hogy tévedett, s még nem állt be a klinikai halál.

Ami később történt, megint inkább Kelemennek a disz­nósága volt. Kelemen elvitte a bírósági tárgyalásra a szívet, megmutatta a bírónak, az ülnököknek, hogy itt van a szívszúrási hely. A szúrási hely körül a szívizomzatban bevérzés van és ez, mint vitális jel bizonyítja, hogy az áldozat a szúrás pillanatában még élt. Tehát Tóth Ilona egy élő embert ölt meg. Ehhez csak azt kell hozzáfűzni, hogy minden kór­boncnok, minden törvényszéki orvos nagyon jól tudja - manapság már minden laikus is tudja - hogy amikor egy ember, mint jogi személy meghal, akkor a szervei még tovább élnek. Ha a szervei nem élné­nek tovább, akkor nem lehetne szívátültetést vagy veseátültetést csinálni. Élő szerveket ültetnek át. Sőt a bőr vagy a csont még napokig is él. Amikor valaki meghal, az agya nem működik, tehát az em­ber halott. De még lehet szívösszehúzódása. A szív önállóan, automatikusan dolgozik. Az akasztásnál mi, törvényszéki orvosok, azt figyelhettük meg, hogyha valakit felakasztanak, az illető szíve húsz-­harminc percig ver az akasztófán. Ha én egy ilyen szívbe szúrok bele, az természetesen tud vért kipré­selni, mert a boncoláskor a szívburokban vért lehe­tett találni. Dr. Kelemen Endre ezt nagyon jól tudta és jól tudnia kellett. De pert kellett konstruálni és ki kellett mutatni, hogy micsoda elvetemült ellen­forradalmárok voltak. Ez az akkori propagandához hozzátartozott. Kelemen mindenre hajlandó volt, amit az ügyészség, főleg a Legfőbb Ügyészség vagy az ÁVO tőle megkövetelt. Benne mindig megvolt az a hajlam, hogy az ügyeket túlhajtsa. Ő még jobban befeketítette a vádlottat, mint maga az ÁVO.

Borenich: Mit tud a Miskolci ügyről?

Tamáska: 1956 októberében Miskolcon a műegyetemi hallgatók és a nép zászló alatt felvonult az utcákon különböző hazafias dalokat énekelve. Békés tünte­tés volt. Amikor a megyei kapitányság épülete előtt mentek el, az épületből az ávósok - nem tudni miért - sortüzet adtak le a tüntető tömegre. Erre a tömeg körülvette a kapitányság épületét. Felrobbantották a főkapitányság vasajtóját, benyomultak az épület­be, és hét vagy nyolc ávóst megfogtak és kivitték őket a kapitányság erkélyére. A tömegből többen felismerték őket. Megmondták, hogy ez x.y., ez a pofozó ember, azt meg így hívják, ez is ávós, aki ezt meg ezt csinálta. Ezt követően az erkélyről ledobták őket a tömeg közé, ahol agyontaposták, meglincsel­ték őket. De ezzel még nem fejeződött be az ügy. Autót, traktorokat hoztak, a halottak nyakára köte­let kötöttek és végighúzták őket a főutcán a szovjet emlékműig. Itt a holttesteket felakasztották a szov­jet emlékműre. A felakasztást többen fényképezték, és ezek a képek azután nyugati képeslapokban meg­jelentek. Később az ÁVO ezeket a fényképeket spe­ciális fotóeljárással feldolgozta, az arcokat kinagyí­totta, és meg tudta állapítani, hogy kik azok, akik a szovjet emlékmű talpazatán állnak és a holttesteket akasztják. Ezeket letartóztatták. Hozzá kell fűzni azt, hogy amikor ez megtörtént, a miskolci munkás­tanács elítélte a lincselést Az ügyészség pedig az ügy kivizsgálását azon nyomban elrendelte. A holt­testeket dr. Friedler Kálmán megyei bírósági orvos és dr. Sótonyi, a kórboncnok megvizsgálta. Nem végeztek teljes boncolást, hanem csak egy úgyneve­zett kiterjesztett halottszemlét, halott vizsgálatot. Részint leírták a külső sérüléseket Ezután megnyi­tották a mellkast és a hasüreget.

Megállapították a bordatöréseket, a belső szervek, a tüdő, a máj, a vese zúzódásait, roncsolódásait, ami a halált okozta. Ezeket jegyzőkönyvezték és azután a holttesteket eltemették. Hogy ki ölte meg az áldozatokat, azt egy lincselésnél sohasem lehet megállapítani. Ezért a résztvevők között a büntetést egyenlő mértékben osztják el, s háromtól öt évig terjedő börtönt szok­tak ilyenért adni, mivel jogilag ez az egész bizonyta­lan. Az erre vonatkozó paragrafus nem enged meg halálbüntetést. Lehet, hogy öt közül három tökéle­tesen ártatlan és így kapja ezt a börtönbüntetést A Legfőbb Ügyészség szervezett egy szakértői bi­zottságot, akik Kelemen Endre vezénylete alatt le­vonultak Miskolcra. Rajta kívül a bizottság tagja volt dr. Fáber Viktor, Földes Vilmos, Harsányi László és Budavári Róbert.

Ez az öt szakértő végez­te az exhumálásokat Ők kiállítottak egy olyan boncjegyzőkönyvet a földben fekvő, rothadt holttes­tekről, hogy a nyakon az izomzatban vérzéseket lehet kimutatni, és ez a vérzés, mint vitális reakció bizonyítja, hogy amikor a testeket az orosz emlék­műre felakasztották, akkor az illetők még éltek. Te­hát a halálért azok felelősek, akik a testeket az emlékműre felakasztották.

De ezek akkor már nem élhettek. Egyrészt a kötél a nyakukon volt, és úgy húzták őket a kapitányság épületétől - hosszú úton keresztül - az emlékműig. Tehát, ha még éltek is a lincselés után, a vonszolás közben meghaltak. Másrészt pedig egy lelkiismere­tes szakértő - éppen azért, mert ismeri a posztvitá­lis jeleket - nem tudja megmondani, hogy ezek a bevérzések még életben keletkeztek-e vagy a halál beállta után. Mert keletkezhettek akkor, amikor húzták az autóval vagy a traktorral az emlékműhöz, de keletkezhettek akkor is, amikor felakasztották őket. Ha egyáltalán vérzésekről van szó, nem úgy­nevezett rothadásos beivódásról. Mert a vérzéseket helytelenül mondjuk mi vitális reakcióknak. Azok csak úgynevezett jelek. A vitális reakció azt jelenti, hogy egy élő sejt, egy szövet egy behatásra biológiai folyamattal válaszol. Ha egy hajszálér megreped, akkor az élő egyén vérerében uralkodó nyomás mi­att a vér kilép és benyomul az eret környező szöve­tekbe. De ugyanez a folyamat játszódik le, hogyha valakinek halála után nyomást gyakorolunk például a nyakára. Megrepednek a hajszálerek, és az így keletkezett nyomás következtében préselődik a vér a kötőszövetekbe. A kettő között nagy különb­ség van egy szakember számára. Ha valaki azt mondja nekem, hogy a vérzés vitális reakció, akkor azt szoktam mondani, hogy magának fogalma sincs a törvényszéki orvostanról. Az akasztás mindig is igen problematikus fejezete volt a törvényszéki or­vostannak. Nem mindegy, hogy valakit életében akasztottak-e fel, vagy magát akasztotta fel és nem mindegy, hogy valakit megöltek, és utána kö­tötték fel úgy, hogy öngyilkosság látszatát keltsék. Emiatt sokat kellett ezekkel a kérdésekkel foglal­kozni. Mert hogyha a halál után két-három órával akasztanak fel valakit, akkor az említett fizikális törvények értelmében izomszakadások és bevérzé­sek jönnek létre a halott nyakán is.

A két orvost Friedlert, meg Sótonyit - akik először vizsgálták meg a halottakat - letartóztatták és Pestre szállították. A belügy fogdájában voltak a főtárgyalá­sig. Onnan vitték őket, mint szakértő tanúkat. Ők visszavonták véleményüket. Mondták, hogy a zűrös időkre való tekintettel a koponyát és a nyakat nem is boncolták, csak a mellkast, a hasüreget nyitották fel és a külső sérüléseket, csonttöréseket, belső szervek sérülését tudták megállapítani.

De most ugye a nagy tekintélyű szakértők megállapítá­sai után véleményüket visszavonták. Így már nem volt akadálya annak, hogy halálos ítéleteket is hoz­zanak. Ha jól emlékszem tizennyolc vagy tizenki­lenc ember szerepelt a vádiratban. Hogy aztán min­det kivégezték-e, azt nem tudom. Ezt a miskolciak meg tudják mondani.

Borenich: Befejezésül arra lennék kiváncsi, hogy miért hagyta el az országot?

Tamáska: Egyszer tudomásomra jutott, hogy Alapi Gyula kijelentette - valószínűleg Kelemen Endréék egyetértésével - hogy én akadályozom a szocialista igazságszolgáltatást, és el kell tüntetni engem. Ki­adta huszonkét budapesti kerületi ügyésznek, hogy minden lépésemet figyeljék, és ahol lehet, kössenek belém. Indítsanak ellenem a minisztériumban fe­gyelmi eljárást, vagy pedig - ha másképp nem megy - valamilyen kémperbe vonjanak be. Először mint tanút, mert ez egy ávós szokás volt, hogy valakit először tanúként vettek be. A tanú persze megijedt, és azt vallotta, amit az ÁVO a szájába adott. Természetesen ennek az lett a következmé­nye, hogy a per második felvonásában a tanú már vádlott volt.

Voltak barátok, ismerősök, fiatal ügyészek, akik mint joghallgatók hallgatták az előadásaimat, úgy­hogy ezek azután figyelmeztettek. Elmondták azt is, hogy az egyik fiatal ügyész feltette Alapinak a kérdést: „Alapi elvtárs, amit mondott, azt megértettük. De mielőtt Tamáskába belekötnénk, először tud­nunk kell, hogy ki áll a háta mögött. Okvetlenül kell, hogy valami nagy kutya legyen a háta mögött, mert különben nem merne Kelemen és a többiek ellen harcolni.” Miután nem állt senki a hátam mögött, ezt a nagy titokzatos idegent nem lehetett kinyomozni. A személyem ezáltal még titokzatosabb lett a szá­mukra. Ezek a "nagy urak", bizonyos fokig nagyon is gyáva emberek voltak. Csak akkor mertek lépni, hogyha felülről voltak biztosítva. Ha nem látták tisztán a helyzetet, akkor óvatosak voltak. De ezek a harcok természetesen nem maradtak  nyom nél­kül. Az ember sohasem lehet biztonságban. Az úgynevezett "csengőfrász" nálam is kifejlődött. Kü­lönösen azért, mert igen sokszor vitt el este az ÁVO. De engem boncolni. A szomszédok nem tudták mi ez. Csenget az ávós és akkor én eltávozom. De aztán később szerencsésen hazaérkeztem. Az ÁVO-­nak ilyen szokása volt, hogy a boncolásokat azon­nal, akár éjjel is el kellett végezni.

1956 után apám ellen is pert indítottak. Ellenfor­radalmárnak nevezték azért, mert kezébe jutott a Miskolc városában levő ávós besúgók listája. Ez úgy történt, hogy 1956-ban Miskolcon a műe­gyetemi hallgatók az ÁVO épületét kirámolták és a páncélszekrényben megtalálták a listát. Apámnak volt egy barátja, akivel délutánonként együtt üldö­géltek egy cukrászdában és kávéztak. Ebben a kis­városi klubban mindig figyelmeztették, hogy X. Y.-­nal kapcsolatban legyen óvatos, mert az ÁVO besú­gója. Ő ezeket mindig leintette. Azt mondta, hogy ez nem igaz, az egy becsületes ember. De amikor ezt a listát megtalálták, valamelyik barátja az orra alá kente. Nézd, így van, ahogy mondtuk, X. Y. itt van a listán, mint ávós besúgó. De apám ezt sem vette a szívére. Hogy ne kelljen az üggyel tovább foglal­kozni, egyszerűen becsapta az aktatáskájába az az­napi peranyagok iratai közé. Ezzel az egészről meg is feledkezett. Aztán 1957 tavaszán egyszer csak éjjel csengettek a lakásán. Az ÁVO volt. Elvitték, mondván, hogy nála van az ávós besúgókról készült lista. Ezért államtitok megsértése miatt perbe fog­ták. Két vagy két és fél évi börtönbüntetésre ítélték, aminek a nagy részét le is kellett töltenie. Ez azután jó alapot szolgáltatott ellenfeleimnek is. Ezért Kele­men Endre és Nezvál Ferenc - apám ellenforradalmi tevékenysége miatt - megvonták tőlem a szakértői működés jogát. Ezután úgy látszott, hogy a jövőben nem sok rózsa fog teremni számomra. Mondtam, hogy ilyen körülmények között inkább leszek Né­metországban vagy valahol nyugaton megint asszisztens tanársegéd, mint Magyarországon tan­székvezető docens, vagy professzor. Elveimet fel nem adom és hamis véleményt soha nem adok.

Különben hálásnak kell lennem Kelemen Endré­nek és társainak, hogy elüldöztek. Itt Németor­szágban szép állást kaptam, nem vagyok vagyonta­lan, szép nyugdíjam van. Másodszor is megnősül­tem, és ami mindig vágyam volt, van egy szépséges, jóságos kislányom. Ezen kívül van egy nyaralóm Spanyolországban. Tehát mondhatom élek, mint Marci Hevesen. Egészen biztos, hogy ha ma nyugdíjas lennék Pesten, ilyen jó dolgom nem lenne. De nem is ez a lényeg. Fontosabb az, hogy itt módom volt arra, hogy különböző egyetemi, törvényszéki orvos­tani intézetekben nemcsak a tudásomat gyarapít­sam, hanem a német professzorokkal együtt dolgoz­va közleményeket jelentessek meg híres kézi könyvekben, és nevem, megállapításaim így bekerültek a nemzetközi igazságügyi törvényszéki orvosi iro­dalomba, amit Pestről nem tudtam volna elérni.

Az eredeti dokumentum felvételek rádiós változata 1990-ben hangzott el a Kossuth Rádióban. Az összeállítást a Magyar Rádió zsűrije a következő évben Prix Itália díjra jelölte. A darabot többször is megismételték. A dokumentum összeállítás írásos formában megjelent az Új idő című lapban.